utazzunk

Friss topikok

  • Krm Istvan: Izland csodaszép lehet. Tetszik nagyon a blogod amúgy, a többi bejegyzés is igazán érdekfeszítő. I... (2014.02.11. 14:16) Reykjavik
  • peliatan: Szia! Köszönöm és méltányolom szorgalmadat. Nem hiába írtad le, érdemes és érdekes volt olvasni. A... (2013.10.26. 19:23) Irán, Iraq 2.
  • AzUtazó: @malenykij polgar: Nem csak az árakkal volt probléma. (2013.09.19. 09:42) Irán, Iraq 1.
  • tg_mak: blog.sleepinginairports.net/2013/02/18/scientists-say-to-let-farts-fly-on-airplanes :) (2013.03.10. 00:43) Palesztina
  • AzUtazó: @ibizavida: Ez olyan köszönjük Emese hozzászólás volt. (2012.05.06. 16:15) Ibiza

2014.12.24. 11:01 AzUtazó

Spitzbergák

Kalandozás a világ végén

 

2014. augusztus 21.

T-23 nap az esküvőig.  Mi köze ennek az utazáshoz? Semmi! Csak boldog vagyok és ezt tudnia kell mindenkinek, főleg majd Neked kedves unokám, aki majd ezt sok sok év múlva olvasod.

Este 21.25kor indult a repülő, ami azért fontos momentum, mert a Mari, akit hoztam a túrára, hogy le ne késse a gépet, már 15.30kor Pesten volt és eljött hozzánk 16ra. Olé. Kezdődhet a buli. Mariról azt kell tudni, hogy most töltötte a hatvanadik életévét és szeret beszélni. Sokat. Ugyanazt még többször.

A repülés sima liba volt, mint mindig, annyi különbséggel, hogy új géppel repültünk és erre már én is azt mondom, hogy nincs elég ülőhely. Se széltében, se hosszában, pláne úgy, hogy az előző büdös kölök még az ülést is hátra akarta dönteni , majd nem érti miért nem tudja, de ahogy elmentem wcre rögtön sikert neki… Bár tíz perc háttámla rugdosás után feladta és visszaállította az eredeti állapotot :D

 

2014. augusztus 22.

Még 21én éjfél előtt pár perccel érkeztünk az osloi reptérre, ahol csomagfelvétel után szépen alukáltunk egyet reggel hétig. Hálózsákkal és polifommal kifejezetten jó volt. Az osloi reptér legdurvább része a becsekkolás. Teljesen magad csinálsz mindent. Nyomtatod ki a repjegyet, csomagcímkét és ragasztod rá a csomagra, majd rakod rá a futószalagra.

Spitzbergákra a gép 9kor indult és eseménytelen út után dél előtt pár perc perccel landoltunk Longyearbyen ( igen ezt már magamtól írtam, mert sikerült megtanulnom J )reptérén. A reptértől kb 300 méterre van a világ legészakiabb kempingje és egyben a sziget legolcsóbb szálláshelyre. Míg itt fejenként 100 koronába azaz 4000ftba kerül egy éj, ha van sátrad, persze fejenként, addig bent a városban, ami 5 kmre van, alsó hangon 50-60.000ftról indulnak az árak. Recepció nincs csak 10-12ig ill 20-22ig. Sátor állítás után séta a városba. Mari persze lusta volt addig sétálni, így lestoppolta az első kocsit, ami meg is állt. A sofőr itt dolgozott a reptéren és magától mesélte, hogy tegnap láttak jegesmedvét a túlparton. Juppé. A „városban” ( 1500 fő lakik itt ) pont ott rakott ki, ahol a fegyvert béreltük. Egy hétre 1000 korona volt ( 1 NOK 38 HUF), plusz 1200 korona letét és egy gyorstalpaló után máris az utcán voltam fegyverrel. Persze már az első sarkon leszólítottak, hogy látszódnia kellene, hogy  a fegyver nincs megtöltve.. Mondom nagyon sajnálom ezt elfelejtették közölni. Aztán a kávézóban el is vették tőlem, míg söröztünk :D

Hazafele, majdnem lesétáltuk a teljes távolságok a kempingig, de a cél előtt két kilométerrel magától megállt egy furgon és elvitt minket teljesen a célig. Este, ha ha este, még két napig nem megy le nap, de utána is még csak ilyen félhomály lesz. Szóval Papó nem nem tudom, hogy itt ugyanúgy néz ki e Göncölszekér, mint otthon :D Na visszatérve arra, hogy este, semmi extra nem történt, hacsak az nem hogy egy kis kedves aranyos róka kolbászolt a tábortól úgy 150 m a parton fel s alá.

Ahhoz képest, hogy életem első éjszakája volt sátorban, mármint nem nyáron 35 fokban, nem is volt annyira hideg, csak a lábam fázott, de az is csak reggel.

 

2014. augusztus 23.

Reggel 8.15re jöttek értünk a reptérre és indultunk neki a NAGY KALANDNAK. Kezdésnek egy hajókirándulásra neveztünk be, amivel megnéztünk egy nagyon szép gleccsert, aminek nagyon szép norvég neve van, majd kaptunk egy fenséges ebédet, ami marhából és lazacból állt és még repetázni is lehetett. Végül délután kettő körül megérkeztünk Barentsburgba, kis Oroszországba. A többieknek itt két óra szabadprogram volt, de mi és még négy másik ember maradtunk vagyis innen köszönjünk az úri huncutságokat, de gyalog megyünk vissza Longyearbyenbe. A táskánkat az első elhagyott épületbe beraktuk, majd nekiindultunk a település felfedezésének. Ami nem volt túl nehéz, hisz összesen 400 ember lakik itt és mint kiderült, hiába orosz település az embereknek csak 10%a orosz, a maradék pedig ukrán. Napi hat órát dolgoznak lent hatszáz méter mélyen a bányában, amiért havonta 100.000 rubelt kapnak. Maga a településre azt mondanám, hogy olyan mint Csernobil csak itt még pár ember lakik. Nagyon durva érzés így visszaugrani az időben. Amúgy található itt étterem, hotel, de még hostel is. Ja és azért az orosz kormány csak orosz kormány, úgyhogy itt található a világ legészakibb sörfőzdéje, ahol 20 koronáért csapolnak egy korsó sört. Kapásból három fajtát! De van itt még posta és orosz konzulátus is. Az épületeket most újítják fel, de még látni a régi vonásokat, mert a lépcsőfeljárók még mindig fából vannak.

És bejött. Ez a hely bakancslistán szerepelt, mert ilyen hely nincs még egy a világon és itt elég sok volt az elhagyott épület is. A falu szélén találtunk egy olyat, ami kívülről teljesen be volt deszkázva. Fegyverrel a vállamon elemlámpával a zsebembe irány bele. És bejött, amire számítottam. Minden szerte szét, úgy ahogy 25 éve hagyták. Újságok, könyvek, fényképek. Egy kész időkapszula. Nekem se kellett több a sok Discovery és Historys sorozatok után, szépen módszeresen átkutattam mindent. Találtam ’87-es Barentsburgos naptára, ’85ös orosz elnökről képet, aki épp itt van látogatóban, rengeteg negatívot, amint a 25-30 évvel ezelőtti város látható, pillanatképek, ahogy az emberek pózolnak, ahogy a gyerekek mennek iskolába vagy ahogy az itt dolgozók fürödnek a tengerben. Ezek mind csak ott kallódtak, szerintem felbecsülhetetlen értéke van. De például vannak ott rajzok, a környező hegyekről, hogy mi található bennük. Valószínű, hogy ez egy geologiai állomás volt, plusz itt hívták elő a fényképeket, mert minden eszközük is meg volt hozzá. Szóval egy kis álom vált valóra, mikor átnézhettem ezeket és elpakolhattam a számomra tetsző dolgokat, amikre minimum 25 éve senki oda nem figyelt.

Este a település központján találtunk szállást. Régen, de még most is egy nagy tér van és körültette egy két fabódé, gondolom bulikkor legyen honnan árusítani a termékeket, bár megjegyzem, olyan vastagon volt benne a por, hogy rég nem használhatták. Na egy ilyenben húztuk meg magunkat az éjszakára, mert még mindig jobb, mint egy pici sátorban felváltva öröködve.

 

 

 

2014. augusztus  24.

Indulás előtt még egyszer benéztem abba a faházba, hogy nehogy valami elkerülje a figyelmemet, majd elindultunk a nagy útra. Sokat nem mesélnék róla, mert a táj nagyjából ugyan olyan sarkvidéki, kevés növényzettel, maximum fűvel, sok minden nem történik az emberrel és még a táska is nehéz.

Egyszer át kellett kelni egy nagyobb folyón. Ott cipő lehúz, gatya fel és nosza rajta J És igen hideg volt és nem, nem kibírhatatlan. Este nyolc volt, mire elértünk egy menedékházat. Útközben, na jó még a legelején szedtem össze fákat, hogy majd kell. Hát nem kellett. Olyan jó fel volt szerelve, hogy én csak tátogtam. Volt ágy, volt takaró, matrac, fa, fűrész még Metropol társasjáték is volt, persze norvég nyelvű szal nesze semmi fog meg jól J A ház gyönyörű helyen volt egy lankás domboldalt, közel távol sehol semmi. Ha kiültél és figyeltél az első, amit észre vettél az a csend. Ilyen csenden én még életemben a természetben nem hallottam. Sehol semmi, csak én és a fülzúgásom. Egyszerűen fantasztikus élmény volt, gyönyörű kilátással megfűszerezve.  

 

2014. augusztus 25.

A mai nap kis túlzással arról szólt, hogy a távolban, egyben az öböl túlpartján lévő kis piros házikóba eljussunk. 9kor indultunk, ment szépen minden a maga rendje és módja szerint. Sőt ahol leértünk az öbölhöz, a hegyek felöli részen egy kis domb után két jávorszarvas pihent. 150 méternél nem lehettek messzebb tőlem. Annyira jó érzés volt látni, annyi utazás után életemben először két ekkora állatot csak úgy szabadon. És nem, hiába volt nálam fegyver, nem ők lettek a vacsora.

Már távolról is néztem, hogy hiába öböl meg a térkép is mutatja, de hol lehet az a folyó, ami bele torkollik. Nézem távcsővel is de sehol semmi, összefolyik a part. Majd ahogy egyre közelebb érünk nini, ott egy lyuk a partvonalban, szép emberes 15 méter széles rész. Közelebb érve látszik, hogy ez több, mint egy méter mély így nincs más hátra, mint kerülni. Nézünk erre nézzünk arra, hát ez így is úgy is cipő, gatya levevős lesz úgyhogy nem megyünk fentebb. Mindent levesz, táskára felpakol és irány neki a hideg patak. Igen ám, de iszapos a széle. Első lépés bokáig, második lépés lábszár középig, harmadik lépés nincs megkockáztatva. Akkor irány, ahol van vmi növényzet, mezítláb alsógatyában. Jó 200 méteres kerülő, közben az első lépéseknél Mari gumipapucsát benyelte a sártenger, még jó hogy én mezítláb vágtam neki nem pedig a drága papucsomba mentem, mert akkor most durcis lennék.  Végül majdnem tértig sárosan megérkeztünk a delta első ágához. Jó kis hideg víz, mélysége lábszár középig érő. Finom. És ez így meg még jó 400 méteren keresztünk. Kis patakba be, kis patakból ki, iszapba be, iszapból ki, kavicsot részre rá, patakba be, iszapból ki. Az elején még szívtad a fogad, ha rá léptél egy egy nem olyan szép formájú kavicsra, de a végén már nem számított, mert nem is érezted J A delta utolsó ága volt a legnagyobb az kb 15 méter széles volt és a legmélyebb pontján majdnem megnyalta a zacsi alulról. Na akkor lett volna visongatás. 

Öröm volt visszavenni a cipőt két zoknival, de még így is olyan érzés volt mintha nem a saját lábam lenne és ez még jó húsz percig maradt is. Közben megérkeztünk egy elhagyott orosz bányatelepre, ami sajnos teljesen üres volt. Mondjuk, ami nagyon érdekes volt az egy földmintákat tartalmazó épület. Úgy ahogy volt mindent otthagytak, a ládák szépen felcímkézve, dátummal, bennük pedig hosszában a henger alakú földminták. Volt még a domb tetején egy temető, de sajnos az összes felirat eltűnt róla, kivétel egy bányászé, aki 1930-1960 között élt viszont neki egy képe is ki volt rakva, ami egész újnak tűnt.

És innentől kezdve tele volt számomra furcsásággal az egész rész. Mert kicsit arrébb voltak a bányász lakások. Mindegyik tök üres volt. Igen ám, de az egyikből futott egy vadonatúj kábel a semmibe, a másikból, pedig egy vastagabb cső a semmibe, az étkezde előterében egy szék rajta pokróc, illetve az asztalra terítve egy ilyen hőtartó anyag. Kíváncsi lennék miért hagyta ott azt valaki. De a legfurcsább, hogy az egyik házban, amibe semmi nem volt csak egy zakó. A zakó ott lógott az egyik szoba falán. Teljesen újnak tűnt viszont régi volt a kinézete és az anyaga, mintha a 80-as évekből származva és egyáltalán nem volt poros… Túl sok horror filmet nézek. Még jó, hogy errefele nincsenek kis állatok, mert lehet egy egy egér mocorgásra kivittem volna a tetőt vagy lyukat lövök a falba.

Innen már csak fél óra séta volt .-..-.-.- kabin, amit nem tudtam, hogy az, de az a piros kis ház volt, amit kinéztem messziről. Viszont nagy bánatomra nem mi voltunk itt az első és egyedüliek. Már tegnap óta egy kilenc fős lengyel csoport tanyázott itt, sőt egy 15 percre befutott a postás csávó Barentsburgból két turistával megnézni a múzeumot ( mert ez egyben az is ), de ők mentek is utána hajóval vissza.

 

2014. augusztus 26.

Úgy volt hogy ma megyünk tovább, de mivel az utolsó szakasz emelkedős és reggel esett az eső, én úgy voltam vele, hogy biztos nem áztatom el magam, így maradtunk. A lengyelek pedig délben elindultak.  Délután raktam egy tábortüzet abból a fából, amit előző nap az út vége felé összeguberáltam, majd estére befutott egy középkorú pár, akikkel egyszerre indultunk el Barentsburgból csak ők kerülő úton jöttek.

 

2014. augusztus 27.

A mai nap mottója: Semmi se az, aminek látszik -  vagy   - Minden domb mögött lesz egy újabb domb

Mari már reggel négykor költött, hogy kaksiznia kell. Köszönhető ez annak, hogy az előző napi vizet, amit a patakból hoztam nem forralta fel rendesen én meg hál’ Istennek nem szerettem annyira a teát, hogy állandóan azt igyak, pláne melegen. Következő kelés reggel hét volt, fél nyolcra összepakoltunk Mari még egy gyorsan nyomott, aztán indulás. Wikitravel szerint kényelmes 8-10 órás túra, a lengyel túravezető csaj szerint nekünk 10-11 óra lesz..

Ennek tudatában vágtunk neki az útnak. Végig a szenet szállító vonatsín mellett, majd fel a Grument völgyben végül le a kimondhatatlan nevű folyó völgyében. Ebből a legjobb rész a vonatsín melletti séta volt, mert kényelmes, „kiépített”, néhol teljesen be is volt fedve. Mielőtt a bányába ért volna, azelőtt egy jó másfél km keresztül valószínűleg fel lett gyújtja hidastul, mindenestül együtt.  Aztán jött a neheze. Parton nem mertem menni, mert nem biztos, hogy végig van és akkor elég nagy macera visszajönni, így hegynek fel. Lehetett látni a kitaposott ösvényt, amin keresztül közlekednek a kalandra vágyó emberek, de hát a meredeksége hagy némi kívánnivalót maga után. Én még csak csak felszaladtam :D rajta Marin sajnos kifogott annyira, hogy vissza kellett mennem és a táskáját nekem kellett felhozni. De ember legyen a talpán aki ezt hatvan évesen végig csinálja. A dombocska, amúgy kegyetlen meredek volt, ha valaki megcsúszik, elveszti az egyensúlyát a legkisebb túlzás nélkül kiskanállal szedik össze.

Ahogy felértünk és elsétáltunk a magaslat sarkára megpillantottuk alattunk Grumant völgyet, a torkolatnál pedig az elhagyatott orosz épületeket. És elkövettük a nap folyamán az egyetlen, de egyben a legnagyobb hibáját. Úgy döntöttünk, hogy lusták vagyunk lemenni és átmenni a túloldalra, ahol láthatóan picivel könnyebb a terep, inkább megyünk a jobb oldalt. Na ez a döntés kb. 5 azaz öt óra hosszánkba került. Nem volt stabil pont sehol. Az hegy ezen az oldala csakis kizárólag asztali számítógép nagyságú vagy picivel kisebb kövekből állt egymásra górva. Mindegyik minden irányba mozgott. De legdurvább az volt mikor bizonyos részeknél lehajoltál és hallottam az alattad egy két méterrel folyó patak robaját. Nem mondanám, hogy félelmetes volt, de inkább még is az volt. De nagyobb részt fura. Olyan érzés mintha leszedtél volna két három követ a tetejéről és már láthatnád is. Na, de a legjobb. Itt találkoztam először hóval. Mármint augusztusban. És csúszkáltam is rajta, mint egy kisgyerek, azért valljuk be nem sűrűn adatuk meg, hogy hógolyózhatsz augusztusban. Na jó Dubaiba elég könnyű eljutni, de az mégse olyan.

Még olyan mámorító érzés mikor végre felértél a tetejére és elnézted a tájat, amin keresztül jöttél, kevés van. A teljesítményen picit az csorbít, hogy ez csak 450 méter magas. Ekkora „este” hat órát írtunk.

Indulás lefelé. A lengyel csaj mondhatni a lelkemre kötötte, hogy a patak jobb oldalán menjünk. Úgy is tettünk. Újfent köveken bukdácsoltunk lefelé, kanyar kanyart követett, egyik oldalról át a másikra, a cipőbe be be csurdogált a víz. Annyira kellemes volt kb 17kgos táskával fegyverrel az oldalamon, hogy hihetetlen. Aztán egy idő után, amitől féltem elfogyott a patak széle. Bal oldalt is, jobb oldalt is. Csak meredek fal. Na akkor irány felfele, ami csak azért idegesítő mert akkor lehetett volna végig fent jönni és nincs probléma. De hál’ Istennek, azért az eléggé megnyugtató volt, hogy folyamatosan láttam lábnyomokat, így nem csak jártunk így. Amúgy az egészben a legnagyobb mázlink az időpont kiválasztása volt. Ha június, júliusban jövünk, akkor még van hó, olvadnak a gleccserek és ezeknek a patakoknak a vízhozama sokkal sokkal több. Biztos, hogy az összesbe derékig érő vízben kellett volna átkelni. Így, ahogy ennél is hiába sok kis oldalágból áll össze, de mivel már sok hó nincs, így a vízhozamuk is kevés. Ha a legvégén mentünk volna át, ahol beletorkollik a tengerbe ott se volt mélyebb a térdemnél és szélességére is csak 5-10 méter volt.

Nagy nehezen kiértünk a fő ághoz, aminek a két oldalán meredek sziklafal volt így még jó ideig a dombon mentünk. Ennek az egyetlen előnye az volt, hogy mindkét oldalt láttam újra jávorszarvasokat. Összesen négyet. Kb egy órát sétálhattunk mire véget ért a magas domb és tudva, hogy semmi sem úgy van, ahogy az ember gondolja, imádkozva közelítettem a széléhez, hogy legyen hol lemenni. Volt.

Innen már végig a patak medrében mentünk, hol az egyik, hol a másik oldalán. Volt a mederben egy üres fém hordó, így kapva kapva a lehetőségen végre kipróbáltam a fegyverem. Olyat szólt és olyat vízhangzott, hogy még másnap reggel is csengett a fülem és nagyot hallottam egy picit :D 22 óra volt, mire megláttak a torkolatot és vele együtt az első nyaralóházakat! Olééé. Azt az örömöt, ami elfogott minket, majd az az anyázás, ami utána következet. Csak egy sima sétának tűnt már csak a parton. Ehelyett négy kavicsos domb, két buckás lápos rész és három kis patak keresztezte az utunkat. Éjfél volt mire kiértünk. Marinak már teljesen elfogyott minden ereje és kezdett hasonlítani egy zombira. Így jó modoromat elővéve és még mielőtt elértük a házakat felajánlottam, hogy viszem a táskáját, mert láttam rajta, hogy nem fog nem neki menni.  A kempingbe hajnali kettőre érkeztünk meg írd és mond 18 óra és 30 perc után vagyis 1110 perc után. Ezeregyszáztíz perc után. Kimondani is fájó, pláne, hogy az utolsó két és fél órában két hátizsákot cipelsz és még sátrat is állítanod kell.

 

2014.augusztus 28.

Délután egykor keltem nagy kényelmesen, majd megkajáltunk és bestoppoltunk a városba lefutni a kötelező köröket. Városnézés, szuvenír vásárlás, fegyver leadás stb. Sajnos minden bolt este hatkor zár így a múzeum kimaradt. Vettem 100 koronáért jó kis vastag zoknit, hogy végre valahára este ne fázzon a lábam.  Mire visszaértünk megjött a személyzet is és képesek voltak velünk két teljes éjszakát kifizettetni vagyis kettőnkre hajnali kettőtől másnap délelőtt tízig 480 koronát azaz, majd 20.000 forintot fizetettem.

Egy pár szó az árakról.

Mindenhol azt lehet olvasni, hogy Longyearbyen a nagyon nagyon drága kategória felett van egy fokkal és mindenkinek van egy ismerőse, aki ott volt, majd evett ivott valamit és a fél fizetését ott hagyta. Ezzel szemben én a következőket tapasztaltam. Spitzbergák vám mentes terület. Ezt igazából nem érzékeled semmin csak a cigarettán, mert 18 korona vagyis kb 700ft egy dobozzal. Mindennek megfizethető az ára van egy két termék természetesen, aminek az ára el van rugaszkodva, de ha nincsenek nagy igények akkor nincsen probléma. Lássuk a példákat. Egy dobozos sör 9 korona, egy kiló paradicsom 40 korona, egy kiló mandarin 30 korona, fél kiló kenyér 30 korona, egy szelet lazac 30 korona, egy liter tömény szesz 200+ korona, egy pár zokni 140 korona, egy sapka 200+ korona, egy fegyver töltény 20 korona, egy fél literes víz 8 korona, 3 deci coca cola 9 korona, 10 deka felvágott 40 korona. Étteremben sör (a bolttól 20 méterre van, ugyanaz a sör) 37 korona, ettek egy nagyon nagy tányér tésztás csirkehúsos kaját, thai piros csípős szósszal és friss zöldséggel 89 koronért. Drágák, de nem az a megfizethetetlen kategória, ahogy az emberek mesélik. Az érdekesség még az, hogy az étteremben és az abcben valamint a reptéren rengeteg thai férfi és nő dolgozik.

Minden nap este 22kor be lehet nevezni egy papírra certificatere. Hiába gondolkozok, nem jut eszembe a magyar megfelelője. Persze én is beneveztem. A lényege az, hogy papírt adnak arról, hogy nem vagy normális. A folyamat a következő volt. A két alkalmazottal (jelen esetünkben két lány volt), fogod magad és kisétálsz a tengerpartra. A hőmérséklet öt fok volt, a víz hőmérséklete nyolc fok. Nekiállsz vetkőzni. Dzseki, pulcsi, poló, cipő, egy zoki, még egy zokni, még egy zoki (három volt rajtam), aztán egy nadrág, meg még egy nadrág és egy egy alsónadrág. Mikor tök pucér vagy fogod magad és besétálsz a tengerbe, megmártózol, természetesen úgy, hogy még a fejed búbja is a víz alatt legyen. Aztán kijössz, megtörölközöl, beszaladsz és kapsz egy ingyen meleg zuhanyt illetve egy papírost, hogy teljesítetted ez a próbát a világ legészakibb kempingjében. Én voltam a 188. ebben az évben. Persze ezt nagyobb társaságban jobb buli, de azért így se panaszkodok. Van már papírom arról, hogy diplomás paraszt vagyok, most már arról is, hogy nem teljesen komplett :D

2014. augusztus 29.

 

Az utolsó nap. Egész este csepergett az eső és kegyetlenül fújt a szél. Mari folyamatosan átlógott az oldalamra és az amúgy is gyerek méretű sátorba már csak élére fordulva tudtam aludni. Reggel kilences kelés után pakolás, majd észrevettem, hogy nini a hegyek vagyis a dombok (450m magasak) úgy fél úttól havasak. És igen az időjárás feltette az i-re a pontot, mert a kilenc óra táján volt 10-20 másodperc, nem sok, de volt, amikor hó esett és az nekem akkora élmény volt, hogy szinte elmondhatatlan. Mint egy kisgyerek úgy szaladgáltam kint abban a 20 másodpercen a hóesésben és az üvöltő szélben.

10 óra 40. Irány a reptér. Becsekkolás. 12 óra 40. Felszállás. Az idő katasztrofálisan elromlott. Mire a motorok felbőgtek az eső elkezdett szakadni, minden tiszta felhő volt, szinte már az öböl túlpartját se lehetett látni.

Jókor voltunk itt.

Szólj hozzá!

Címkék: Spitzbergák


2014.12.24. 10:51 AzUtazó

Transzszibériai vasút

Transzszibériai vasút – Yanji – Hong Kong – Burma – Szingapúr

 

 

Transzszibériai vasút

11 óra van hátra a célig. Épp Vyazemskaja állomásán álltunk meg. Ez volt az elso olyan állomás, amilyennek az ember végig elgondolja a vasútvonalat. Jöttek az emberek és kipakoltak az ajtónál, hogy vegyenek itt a frissen sütött pékáru, itt a frissen füstölt hal, de a mi a legjobban tetszett a piros színű kaviár. A legnagyobb tégelyben, majd egy arasznyi volt az átméröje és 5 cm magas, 250 rubelért árulták. Szomszéd fülkében vettek is belöle, úgyhogy fogtam a kiskanalam és átmentem, hogy ugyan már szegény turistának adjanak már egy falatnyit. Nem az én müfajom.

De kezdjük az elején.

2014. május 24én moszkvai idö szerint 0035kor indult a vonat és jelenleg május 30-a van moszkvai ido szerint 0935, helyi ido szerint plusz 6 óra vagyis 1535. Még egy idozóna ugrás lesz Vladisvostok elott. Otthonihoz képest még sose voltam ilyen messze idozónailag +9 óra.

A neten fellelhetö írások alapján (2 db) a vonatút jó mókának ígérkezett. Azoknak így belegondolva annyi szépséghibája volt, hogy Moszkva-Peking útra szóltak, de hát ki gondolta volna, hogy a Vladivostokig olyan más lenne az út. Hát tévedtünk vagyis én és nem kicsit, hanem nagyot.

Életem álma volt ez az út, mondhatni, hogy azon a bizonyos bakancslistán az elsö helyett foglalta el. Nem bánom, hogy eljöttem, de legközelebb másképp csinálnám.

Az elsö és legfontosabb, hogy ez nem a pekingi vonal, ebböl következik, hogy turistákkal nem igen fogsz találkozni. Mi össze vissza egy emberrel se találkoztunk, aki turista lett volna. A 7 napos út alatt elfogyasztottunk 14 szobatársat, viszont olyan emberrel nem találkoztunk, aki végig ülte volna az utat az elejétöl a végig. Így jó tanácsként mondom, hozz pár könyvet és a laptopodat töltsd fel filmekkel, plusz egy hosszú elosztó se árt, hogy ne mindig a folyóson kelljen tölteni a laptopod, telefonod.

Még Moszkvában vettem internetet 351 rubelért, annyit el tudod magyarázni az ürge, hogy Vostokban már nem lesz jó, de az már nem, hogy igazából az út felétöl nem lesz jó. Viszont jó pont, hogy a nagyobb állomásokon (értem alatta azokat, amiröl már te is hallottál) vagy ingyenes wifi és térerö J Ugyanis városok, faluk között nincs, ahogy elhagyja a vonat az állomást abban a pillanatban a térerönek is oda, ami azért tud vicces lenni, mert ha éjszakára bekapcsolva hagyod a telefonod reggelre szinte le is merült az állandó keresés miatt.

Az idöjárás végig fantasztikus volt. Egyszer esett csak az esö Novosibirskben, de ennyi. Már Moszkvába is rövid ujjú, rövid gatya, strandpapucs kombóban voltam, de ez végig megmaradt az út során. Söt az út elején és végig még a felsö hab testemet is megcsodálhatták az emberek, olyan meleg volt. Egyedül az közepén voltak kénytelenek a kocsikisérök kis szenet lapátolni a kájhában, mert lecsökkent a hömérséklet 0-10 fok közé. Két nappal ezelött még havat is láttam, ilyen pici gleccser formájában.

Táj nagyon változó. Fa, fa, fa, fa, bokor, bokor, fa, fenyö, fenyö, bokor, fenyö, fa, fa, fa, bokor, bokor, bokor, medve, fa, fa, fenyö. Slussz. Végig fenyö és Betula Pendula (nyírfa) váltakozott, hol zölden, hol elégve.  Néha napján, azért voltak szép tájak. Nagyon nehezen álltam át az idöeltolódásra, aminek az egyik kellemes hozadéka volt, hogy 3x láttam napfelkeltét, ami kimondottan gyönyörü volt. Viszon fényképezésnél nagyon ott kellett lenni, mert 5böl 1szer tuti belekerült egy tehervonat a képbe. Átlagosan azt lehet mondani, hogy napszaktól függetlenül 10-30 percenként, de volt hogy 7 percenként tuti szembejön egy, ami nem is lenne baj. Csak csak csak… Itt egy szerelvény nem 20-30 kocsiból áll mint otthon, ááhhh 70 kocsi a minimum, de átlagban 78-80 kocsit húz maga után a vonat.

Kaja. Sikerült eltalálnunk a mennyiséget, igaz változatosra nem nagyon sikeredett, de éhezni nem éheztünk, az meg megint más kérdés, hogy zacskós kaját a következö fél évben tuti nem eszek. Amúgy minden állomáson lehet venni mindenféle kaját, még egész grillcsirkét is.

Tisztálkodás. Eszter cicamosdást végzett, de én úgy voltam vele, hogy rábízom magamat a jól bevált Antonio Banderas dezodoromra és eddig nem panaszkodok, pedig 22én 2100kor fürödtem utoljára és legközelebb pedig 31én Yanjiban fogok :D Egyedül, ami már zavar, az  haj zsírosodása, de annak is meg van a jó oldala. Úgy áll, ahogy én akarom :D

Ivászat. Ember legyen a talpán, akinek ha azt mondod, hogy transzszibériai vasút nem a vodka és a sör jut az eszébe… Hát itt nem… Volt nálunk két üveg pálinka. Két ember fogadott el egy egy kortyot és szevasz tavasz. Volt jópár fiatal férfi, meg se szagolták… Ennyit arról, hogy 7 napig részeg leszek.

Lelkiállapot. Jelentem épp elmém megmaradt ugyan olyannak mint volt. Bár voltak nehéz pillanatok, mikor se film, se olvasni való, lemerült telefon, lemerült laptop. Ilyenkor, drága Eszter boldogítottam, aminek nem biztos, hogy mindig örült.

Sziasztok, Eszter vagyok. Nem mondanám, hogy Norbi a legkellemesebb társaság, amikor unatkozik, vagy a fáradtságtól túlpörög, de kétségtelenül vicces. Elmondhatatlan érzés, amikor arra ébredsz, hogy 2 kar és egy fej lóg le a felso ágyról és érdeklödik a hogyléted felöl. Vagy amikor telefonnal belevilágít a saját szájába. De hasznos dolog is történt. Elmondása szerint, kb 20 éve nem hajtogatott papírrepülot (én azért ezt eros túlzásnak érzem), ez most megtörtént. Ugyanezen könyv lapjait szedte szét (még mikor olvastam) és próbálta összekeverve visszafüzni egymáshoz. Kár, hogy hamarabb bejöttem a fülkébe, minthogy végzett volna… És cicának sem utolsó. Már ami a dolgok, asztalról való leütögetését illeti. Ami fokozódik, ha rászólsz, hogy: Norbi, ne csináld! Ilyenkor még gúnyos nevetést is hallat a tevékenység mellé…

Köszönjük Eszter.

 

2014. május 31.

A 27 órás nap.

Hajnali 0218-ra több, mint 9000 km megtétele és 9758 perc utazás után  a menetrend alapján hajszálpontosan érkeztünk Vladivostok állomására. A kötelező fényképezéseken túl a rendőrök hamar behajtottak minket az állomás épületébe, hogy 6 óráig ne nagyon kolbászoljunk kint. A bent lévőktől próbáltam segítséget kérni, hogy ugyan már mi módon jutunk el Slavyankába vagy a buszpályaudvarra. Nagy nehezen sikerült is. Sajnos a hajó nem játszott, hiába csak két óra hossza, de este 1800kor indult. Így maradt a busz. A pályaudvarról a 81sel vagy kis séta után a 23 busszal lehet kijutni. Az első busz 0730kor indult így viszonylag korán negyed hatkor elindultunk a 23 buszhoz, mert ugye menetrend sehol nem volt és a neten sem találtam. Az elsővel mentünk ki, ami 0633kor indult és az 10 km-es utat 30 perc alatt tette meg. Komolyan mondom buszt, ennyire lassan gyökkettővel menni még életemben nem láttam. Viszont, ami nagyon fura volt, hogy a középső ajtón volt a felszállás, míg leszállni az első ajtón lehetett, úgy hogy közben fizetted ki a jegyet ( 18 rubel ). Viszont a legnagyobb furcsaságnak a nyitjára nem bírtunk rájönni. Mindenki a „normális” oldalon vezet, de a kocsit kormánya a busz kivételével a másik oldalon van! A buszjegy 388 rubel volt és egy négy órás út elé néztünk. A vicc az egészben, hogy a két város között légvonalban kb 60 km, ha van, de a busznak egy akkora kör kellett mennie a félsziget mivolta miatt, hogy… Mondjuk az, se segítette elő nagyon a menetidő rövidülését, hogy útközben kétszer álltunk meg kb. 20 perces pihenőre. A busz állapotáról, pedig ne is essen szó…

Slavyankába 20 perccel menetrend előtt 1110-re érkeztünk. Igazából egy Csernobilhoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt élnek emberek. Panelházak olyan állapotban vannak, hogy az a csoda, ha nem esik szét. Hunchunba ( kínai oldalt az első település ) 1430kor indult a busz. Addig nézelődtünk. Kezdésnek találtunk egy piacot, ahol lehetett hűtőmágnest kapni. 80 rubelért egy gagyi lapra ragasztott matricát. Ezeken Slavyanka különböző híres épületei kaptak helyet. A kikötő, egy textiláruház, a helyi szupermarket (nem vicc!!),  panelház, de pl a város főterén lévő gigantikus szoborcsoportról semmi. Végül nagy alkudozás, magyarázás után két mágnest ideadott 100 rubelért. Valószínű, hogy nagyban hozzájárul az a tény, hogy nem nagyon vannak errefele turisták, akik ezt megvennék, meg hát a Vengrija szó is hatásosnak bizonyult. Ezután elmentünk a híres szupermarketbe vásárolni. Útközben egy idősebb hölgy megállított minket és csak beszélt, majd mikor megtudta, hogy Vengrija, akkor még meg is simogatott minket. Délután fél egykor ( buszjegy árusító hely még mindig zárva volt ) elkezdtem érdeklődni a szomszédba, hogy ugyan menni lehet egy buszjegy Hunhunba. Számítottunk rá, hogy nem olcsó, de mikor azt mondta, hogy 1400 rubel fejenként, akkor kicsit padlót fogtunk. Irány taxit keresni, persze a Hunchunt, nem értették. Miért is… Leírtam oroszul. Ááááá Hunccsunn…. Kezdésnek 3000 rubelért szerettek volna elvinni, de nagy alkuk árán 50 dolcsira redukáltam az árat, ami már nem is lett volna olyan rossz.

A határhoz kb 40 perc alatt jutottunk el, ahol olyan történt, hogy ha nem határon lennénk sírtunk volna a röhögéstől, de nem lehetett, mert hát kulturáltnak kell lenni.

Szóval taxi kirak. Beton út, sorompóval, szögesdróttal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Két busznyi utas várakozik és egy rahedli kamion. Beszélünk, mind a két sofőrrel, hogy átvinnének e a kínai oldalra, mert a hosszú az út a két határ között. Egyik elzárkózik, a másik 500 rubelért megtenni. Felejtős. Oda sétálunk a határőrhöz, megnézi az útlevelet, majd visszaadja, hogy várjuk. Süt a nap 30 fok, semmi árnyék. Várunk. A két busz elmegy, 4 kamion elmegy, aztán csend. 10-30-50 perc semmi nem történik. Intek már a bácsinak, hogy mi a helyzet, ha lehetne mi sétálnánk egy kicsit. Áááá azt nem lehet, csak busszal. Na mondom fasza mondhattad volna előbb is. Újabb tíz percek teltek el. Unalmamba már gátat építettem egy ici pici patakra, majd vizet kértem a határőrtől, ha már a napon várakozunk. Meglepő módon hozott is egy jó nagy kancsóval. Három óra várakozás után megjelent két busz. Az egyik sofőr nem akart elvinni, a másik sofőr 1700 rubelért szeretett volna a másik oldalra átvinni fejenként. Utólag az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahogy kiérsz az orosz oldalról felszáll egy jól megtermett orosz asszony a jegyet követeli. Mivel nem jutottunk egyről a kettőre szomorúan visszaültünk a határ szélére és vártuk, hátha valamelyiknek megesik rajtunk a szíve. Nem így lett. Megjelent még egy busz. Sofőrön kívül két utassal. Az eredmény ugyan az. Ekkor mentem oda a határőrhöz, hogy:

-Figyelj barátom nézd meg az útlevelem jól, mert ez transit visa, ami ma le fog járni és ha nem engedsz át, akkor holnap ez neked lenni nagy nagy probléma és mi elmennénk busszal, de 1700 rubelt kérnek fejenként érte.

Láttam az arcán, hogy picit ő is sokallja az összeget.

Nagy nehezen megértették a dolog és egyikük elkezdett telefonálni. 5 perc után lejött, hogy oké ezzel a busszal menjünk el. Intett a buszosnak, hogy guruljon a határra, majd magyarázta, hogy akkor mi a busszal megyünk. Sofőrkém meg, hogy oké, de fizessenek. Mutattuk, hogy 200 rubelünk van összesen ( persze ezen túl még volt vagy 150, meg yuanból 1400, de ezt nem kellett tudniuk különben fizethettünk volna keményen ) ennyit adunk többet, ha akarnánk se tudnánk, mert bankkártyával vesszük fel a pénzt. Közbe kinyitották a csomagtartót és beraktuk a cuccunkat. De a sofőr csak mondta, hogy vmi 5-700 rubelt fizessünk érte. Így ment ez 5 percig. Csomag már bent, de csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki több pénz kell. Végül az addig csak figyelmesen hallgatózó határőrök is beszálltak, hogy vigyenek el minket. Csak nem engedett a sofőr. Újabb öt perc. Végül az egyik határőr mosolyogva közli vele, hogy vagy elvisz minket vagy a busz ugyan nem megy át a határon. Na ekkor majdnem elröhögtem magam. Megint ment a vita. Ekkor jött az, hogy megszólalt a másik határőr is. Előhúzott 200 rubelt a zsebéből, hozzátette a mi 200 rubelünkhez, majd odadobta a busz szélvédőjére, hogy itt van 400 rubel, ennyi van nincs több vagy el visz minket vagy pedig a busz nem megy át a határon :D, de ekkor már mind a két határőr röhögött. Még morgott egy sort az öreg, aztán felszállhattunk. Elnyomtunk egy jó pár szpászíbát az oroszok felé és útnak indultunk.

Következő ellenőrző pont, ahol kérte az orosz asszony a jegyet, majd el vitte a sofőrt, visszajött és mutatta, hogy 1350 rubel lesz. Hál’ Istennek volt vele egy másik orosz, aki beszélt kicsit angolul. Story elmesélve, hogy kapott a sofőr 400 rubelt és mi az előző ellenőrző ponton szálltunk fel és a kínai határ után le is szállunk és gyalog megyünk Hunchunba. Ezt mikor lefordította neki, mosolygott egyet és jó utat kívánt. Na ez után jött végre a tényleges orosz határ, ahol hatan nézték az útlevelünket, de pecsét bele és indulás tovább. Kínai határnál szerintem életükben nem láttak magyar útlevelet, mert mikor tudatosult az első embernél, aki megnézte és mondtam neki, hogy Hungary, Vengrija stb akkor örömmel adta a többiek tudtára. Én meg örültem, mert a határt átlépve három időzónát ugrunk vissza vagyis három órával kevesebb van itt, mint 500 méterrel arrébb. Felszállva a buszra, mondtuk a sofőrnek, hogy a kanyar után tegyen ki minket, de több mint valószínű, hogy meglágyult a szíve és egészen Hunchunig vitt minket.

A végállomás pont a buszpályaudvaron volt. Hunchunról tudni kell, hogy minden három nyelven van kiírva. Oroszul, kínaiul és koraeiul vagyis olvashatatlanul. Szemben a pályaudvarral volt egy pláza, alagsorában egy bolttal. Újra rá kellett jönnöm, hogy mennyire szeretem én Kínát. Licsit 300ft, mangosztán 600ft, sárgadinnye ízű, de majdnem körte formájú, de mégse vmi 500ft, nektarin 400ft volt kilója, míg Slavyankába egy kiló alma 850ft volt. El is költöttem nem kevés pénzt gyümölcsökre.

15 körül indultunk el Hunchunból kisbusszal Yanjiba. Azt út kb egy órás ( 30 yuan ) volt végig közvetlenül az észak koreai határ mentém, amire a legkíváncsibb voltam az út során, de semmi. Ahogy felültünk a buszra egyszerűen minden igyekezetem ellenére nem bírtam ébren maradni, pedig még a lábamnak se volt elég hely, annyira kényelmetlen pici volt az ülés.

A busz a vasútállomáson rakott le. Megkezdődött a szállás utáni hajsza. Három dolog nehezítette a dolgunkat.

1. Kínaiul és koreaiul volt minden.

2. Senki nem beszélt angolul.

3. Hotel szó is az alábbi két nyelven volt kiírva.

Sok sok keresgélés séta után a legviccesebb az volt mikor taxiba ültünk, majd elmagyaráztunk, hogy akkor vigyél minket szállodába és a taxis kitett a város legnagyobb szállodájában ahol 500 yuan volt egy éjszaka. Az még hagyján, de a recepcióshoz intézet do you speak english kérdésemre is csak egy bamba arcra futotta…

Végül este fél nyolc környékén találtunk szállást 120 yuanért, szinte a központban, de az, hogy nem beszélnek angolul azzal nincs semmi baj, mert aktiviti is létezik a világon, de megértetni se lehet velük semmit, mert komolyan mondom ostobák vagy csak teljesen másképp gondolkodnak.

 

Másnap

 

Az órát 9-re állítottam, de vhogy nem értem miért 11 órai kelés lett belőle, persze úgy, hogy közben 5 percenként nyomogattam ki a telefont. Reggeli bevásárlás után gyorsan összekaptuk magunkat és kitaxiztunk a reptérre kemény ötszáz forintért. A reptér hatalmas, de kihasználatlan. A reptérre vezető út jobb oldalán a kezdetektől egészen amíg a szem ellát építkezés építkezés hátán, de nem csak egy-egy ház, hanem egész komplexumok. Pl a pesti Corvin negyed hangya fasz. Itt minden egyes építkezés 10x akkorának kell elképzelni, de szerintem alul saccolom a dologot, mivel mind 20 emeletesek a házak. És ebből van legalább 10-15.

A gépünk két órás késéssel indult és meg is tartotta az út végéig, így a táska felvétele után futás a csekkin pulthoz, mert hát miért is ne kelljen újra csekkolni. Ja igen Yanji - Shanghai - Hong Kong volt az útvonal. Ekkor közölte a hölgy hát induláshoz képest 45 percen belül vagyunk úgyhogy bezárt a csekkin fáradjunk át a szomszéd pulthoz, ahol megoldják helyzetünket. Az ott lévő kedves hölgy pedig visszaküldöt kvikili kvikili felszólítással az előző pulthoz. Szegény néni meg nézett, mint borjú az újkapun, hogy mit keresünk újra ott, aztán fény derült rá, hogy a Shanghai – Hong Kong gép is késik így újranyitották a csekkint és szépen mehettünk mi is. Az üröm az ürömben hogy ez a gép is két órát késett. Végül hajnali egyre érkeztünk meg Hong Kongba.

 

Június 2.

 

Kilépve a gépből, az a húú baszus ennek nem lesz jó vége érzés kapott el. Hogy is van az a szlogen: Hogy az érzés, amikor kilépsz a gépből és megcsap a 30 fok és a 100%-os páratartalom, az felbecsülhetetlen. Minden másra ott az Eurocard, Mastercard. Viszont, ha mindez hajnali egykor történik, akkor lehet, hogy napközben lesznek problémák.

Két és fél óra alvás után reggel hatkor elindultunk be a városba ( 40HKD ) a szállásunkra, ami Causeway bay közepén volt. Igazából a legolcsóbbat kerestem, de végül nagyon jól sült el. 0730ra értünk oda cucc lepakolása után felkerestük a burmai követséget. Igen ám, de hétfő ide hétfő oda, zárva volt, mert ma ünnepnap van mégpedig Tuen Ng ünnepe vagyis a sárkányhajó fesztivel. Annyi icike picike probléma van ezzel, hogy a versenyt, amikor ezek a a hajós az öbölben versenyeznek 6-7-8 rendezik, hogy szakadjanak meg. Ja és ha már szitkozódásnál tartunk gyönyörű szépen lekéssük az egyébként híres lovifutamokat is, mert azokat minden szerdán este rendezik, mi pedig akkor már rég repülünk Bangkokba. Szóval ciki nem ciki, de ezt elbasztam. Nem kicsit, nagyon. Szóval a nagykövetség zárva, így irány a város.

Az egész napot a város felfedezésével töltöttük, majd estére felmentünk a villamossal Peakre. Ez az a hely, ahonnan gyönyörű a kilátás és ünnepnapra való tekintettel mindenki itt van. Amúgy a villamos nem nagy szám. Ha nem kell sorba állni megéri az árát, de amúgy inkább menjen mindenki busszal, az még izgalmasabb is.

 

Június 3.


Ismét korai kellés és immár nyitva is találjuk a konzulátust. Amúgy érdemes megjegyezni, hogy a környéken ( Ázsia ) itt csinálják a legolcsóbban és a leggyorsabban a burmai vízumot. 150 HKD-ba kerül és másnapra kész is van. Ugyanez a mutatvány Bangkokban dupla ennyibe kerülne. Újra városnézés. Ezuttal Kowloont fedeztük fel. Főleg a virág és madárpiacot illetve azt a helyet, ahol régen a Kowloon City Wall negyed volt. ’94-ben dózerolták el, mert tarthatatlan állapotok uralkodtak. Többet között nem volt folyóvíz egy olyan helyen ahol több mint 30.000 ember élt. Statikailag az épületek, a illegális építkezések miatt nem voltak a legbiztonságosabbak, viszont cserében minden illegális dolog virágzok a falak között. Az alsó szintekre a fény sose ért le és hiába átlag 16 emeletesek voltak a házak, összesen 3 lift volt. Estére az éjszakai piac a Temple streeten és végre beszerzésre kerültek a hőn áhított olyan fontos dolgok, mint a felespohár és a hűtőmágnes.

 

Június 4.

 

Kényelmes kellés, mert ez a hőség és az egész napi séta rengeteget kivesz az emberből. A mai program egyedül az volt, hogy felszálltunk a villamosra és tettünk egy oda vissza majd két órás utat kereken 2,4 HKD-ért.

Délután belefutottunk a szállástól nem messze lévő úgymond tüntetésszerűségre, amiről kiderült, hogy megemlékezés, mégpedig a huszonöt évvel ezelőtti Tiananmen téren történtek évfordulójára. Egész Kínában csak Hong Kongban lehet megemlékezni erről. Volt is rendőrségi biztosítás rendesen.

Hat óra volt mire a reptérre érkeztünk, gyors becsekkolás, egy kis várakozás és már repültünk is Bangkokba. Szerencsére késésünk nem volt, így gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy taxiba pattanunk és teszünk egy kört a hátizsákosok utcáján, a Khao San roadon. Fél tizenegyre értünk oda és az a buli, ami ott volt az vmi hatalmas még mindig. Legújabb találmányuk, hogy 100 bathért árulják lufiban a nevetőgázt. Egy pad thai és két jól megérdemelt Red Bull után ismét taxiba ültünk és visszamentünk a reptérre. Maradtunk volna tovább is és fájt is a szívünk rendesen, de éjféltől kijárásai tilalom van érvényben.

Gyerekek, komolyan ha ezt látnátok. Épp Yangoonból tartunk Baganba vonattal, de az a naplemente ami már fél órája tart valami eszméletlen. Ilyen gyönyörűt, ilyen színeset, csak ülsz és bámulsz ki a fejedből, hogy ilyen nem létezik. Sose láttam még ehhez foghatót. Egyszerűen, mint a mesében.

 

Június 5.

Korai kelés, mert hétkor indult a gép. Ma is aludtam kemény három és fél órát. Viszont megérte, mert olyat találtam hajnalban a neten, hogy a könnyeim potyogtak, de csak szép sorjában.

Nyolc óra volt, mikor a gépünk landolt Yangonban, Myanmair/Burma fővárosában. Már a reptéren kilépve láttam, hogy ez kedvenc ország lesz. Kezdve attól, hogy különleges, de igen praktikus mondhatni szoknyát hordanak a férfiak (olyan mint az alibaba gatya csak mégis más), keresztül azon, hogy a tavaly kiadott LP-ben lévő árfolyam nem állja meg a helyét vagyis egy dollárért nem 650, hanem 950 kyatot adnak és befejezve azzal, hogy nagyon kedvesek az emberek.

Taxiba ülve (7000kyat) a vasútállomásra vitettünk magunkat, ami egy óra hossza volt és itt jön a könnypotyogtató rész. 2014. április 1-től megszűnt a külön turistáknak árult jegy vagyis mi is helyi ár alapján kapjuk a vonatjegyet. Ez jelen esetben az jelenti, hogy minden jegy kb 60%-kal lett olcsóbb. Pl megvettük a vonatjegyünket Baganba. A vonat délután 4kor indul és másnap délelőtt jó esetben tízre megérkezik. A jegy ára régen a fekvőhelyes részre 40 dollár volt, most 17, de az ülőhelyes résznek is 30ról 10re ment le az ára.

Vásárlás után a táskánkat a állomásmesternél hagyva elmentünk felfedezni a várost. Az első szembetűnő dolog, hogy Hong Konggal ellentétben nem 400ft másfél liter víz, hanem csak 100ft, de a fél literes 40 ft. Városnézés alatt szembe jött velünk egy mozi, már HK-ban meg akartuk nézni a Gozillát, de a 3000ftos jegyár kicsit kedvünket szegte. Viszont itt nagy örömmel loholtam befele, hogy tuti ócsó lesz. Milyen jó érzés, mikor igazam is van, meg mázlim. Kezdés előtt öt perccel toppantunk be és már csak a drága részen volt jegy. 2500 kyat... kb 500ft… egy 3D-s filmre. Az olcsóbb szekciók 800 kyatba kerültek.

Film után irány az állomás, ahonnan egy órás késsel el is indult a vonatunk. A fekvőhelyes kocsi vmi hatalmas. Négy ágy van egy fülkében, legalább egy arasznyival szélesebbek az ágyak, mint a transziben vagy az otthoni vonatokon és a két ágy között középen egy kis éjjeli szerűség van. A vonat sebességéről annyit, hogy bármelyik ponton szaladva fel tudsz rá szállni. A sínek állapotáról talán az mond valamit, ha beállsz két kocsi elé és nézed az ütközőket, amivel össze van kapcsolva a két kocsi simán van több mint egy arasznyi különbség függőleges irányban vagy wc-re menet kétszer simán eltűnt a lábam alól a talaj, az meg, hogy faltól falig mentem ( minden akaratom ellenére és eskü, hogy nem túlzok ) már szóba se hozom.

Szólj hozzá!

Címkék: Kína Moszkva Vladivostok Transzszibériai


2013.09.12. 12:37 AzUtazó

Irán, Iraq 1.

Irán, Irak

 

 

Augusztus 14.                       Budapest - Istanbul - Teherán

 

 

         Kelés reggeli 5-kor, utolsó dolgok bepakolásra, majd indulás a fél 7es miskolci gyorsvonathoz, amivel érkeznek az ajándékok, amiket a fogadó családnak adunk Teheránban.

         Reptérre indulás előtt két órával értem ki. Csomagfeladás ( hát igen, azért fájt a kb. 17.000ftos csomagfeladási díj, de hát nincs mit tenni van egy olyan érzésem, hogy teli 32kgos csomaggal érkezek vissza ) után biztonsági ellenőrzés, amin hamar átjutok és irány a váró. Utolsó simítások itt végzem el, mivel volt annyi eszem, hogy biztosítást nem kötöttem. 21.000ftért megkötve, ezek után csak imádkozni tudod, hogy valamelyik társaság hagyja, mert 400.000ftig van biztosítva :)

         A gép kb. 160 fővel időben indult volna, ha nem lett volna egy hangszer a fedélzeten és jól működött volna a számítógépes rendszer. 45 perc alatt sikerült elhárítaniuk azt a zavart, hogy valahonnan két poggyásszal több volt a raktérben, mint amennyinek lennie kellett és mivel csomag utas nélkül nem repül… A végén már ott tartottak, hogy tízesével küldik le az embereket és mutat rá mindenki a saját csomagjára, de hála Istennek az utolsó percekben a probléma megoldódott. A 45 perces késésből landolásra 35 perc maradt. Az e-visa jól működött és szinte percek alatt már a csomagomat vettem fel.

         Az utóbbi napok 40 fokos időjárása miatt azt hittem, hogy edzett leszek és az isztambuli 33-35 fok meg se fog kottyanni. Tévedtem. 5 perc telt el onnan, hogy kiléptem a terminálból odáig, hogy felszálltam a buszra. Szinte mindenhonnan ömlött a víz rólam. Igen még onnan is!

         Amúgy a reptérről E10-es busszal lehet eljutni Kadiköyig ott hajóra kell szállni, ami átvisz Európába, Eminönü állomásra. A busz menetideje egy óra és 68 vagy 63 megállóból áll ( kb. 20nál álltunk meg, szóval érdemes verekedni a helyért ) és 7 lírába kerül ( vagyis én ennyiért kaptam ), a hajó pedig 25 perces és 3 lírába kerül. A hajóállomáson vannak token/zseton gépek. Elfogad fémpénzt és papírt is, majd ez adja ki a tokent, amit bedobva tudsz felmenni a hajóra. Hajóról leszállva, a villamos vonalát követve sétáltam jó 3-4 órát érintve a főbb nevezetességeket és 15 percenként szünetet tartva, mert a napon nagy táskával a hátamon, kicsivel a mellkasomon kicsit melegem lett :D. Útközben ettem, egy sült kukoricát 1,5 líráért és egy tavuk dönert 3 líráért, majd mikor meguntam a sétát és a meleget felszálltam a villamosra és egy átszállással ( 3 - 3 líra) kimentem Isztambul fő reptérére az Atatürk Havalimanira.

         Itt nem volt más választásom mint, kivárni a 5 óra hosszát a gép indulásig. 2 éve, mikor itt voltam, akkor is jó elszórakoztam azon, hogy néztem az embereket, ahogy becsekkolnak egy egy járatra. A pálmát megint az ashgabati járat vitte. Hát igen Türkmenisztán azért csak Türkmenisztán, a nagy türkmén pasival az élén.

         Atlasjettel utaztam tovább Teheránba. A repjegy ára 18.000ft volt, ami poggyászt, kaját és ingyen transzfert tartalmazott. A gép pontosan és szinte tele utassal indult. A fedélzeti étek nagyon finom és tápláló volt, különös tekintettel a desszertre.

 

Mai költés: ( 1 TL ≈ 120 HUF )

7 TL buszjegy, 3 TL hajójegy, 1,5 TL kukorica, 3 TL tavuk döner, 3 TL villamosjegy, 3 TL metro jegy, 7 TL bolti vásárlás ( innivaló, fogkrém és kéztörlő )

 

 

 

Augusztus 15.                                          Teherán

 

 

         A gép pontosan, hajnali négyre érkezett meg Irán fővárosába, Teheránba. És igen Iránban vagyok :D

Az első fájó meglepetés még Isztanbulba ért, mikor elkezdtem tanulmányozni az iráni szokásokat. Az egyetlen, amin megakadt a szemem a hosszúnadrág viselete kötelező kijelentésen. Mit volt mit tenni, így jelentem meg a határőr előtt is.

--- Mikor Aladárral találkoztunk a reptéren ( ő az én drága barátom és útitársam, akinek köszönhetően most itt vagyok, azerből jött és Teherántól folytatjuk együtt az utunkat ) mesélte, hogy őt az iráni azeri határon át se engedték, míg fel nem vette a hosszúnadrágját. ----

Úgy érzem ez egy fájó pontja lesz az itt tartózkodásunknak, így augusztus közepén. Visszatérve a sor nagyon lassan haladt. Ráadásul a határőr miután belenyomta a pecsétet az útlevelembe és ideadta volna, akkor gondolkozott egy, hogy honnan való az útlevelem és hogy ő ezt miért nem látja ráírva… Végül csak sikerült átjutnom. Ekkor már Ali és a barátja ( ők fognak minket vendégül látni Teheránban 3 éjszakára ) már bent vártak a csomagkiadónál ( katona a srác van ismeretsége ), hogy mi van velem, mert már majdnem hívta a gyerek az ismerősét, hogy szedjenek már előre a sorban. Az már csak ráadás, hogy a diplomatáknak fenntartott parkolóban parkoltak. Hajnali 6 körülire értünk hozzájuk. A házuk a teheráni rózsadombon található egy emeletes házban, a lakás, több mint 300nm-es. Aztán kidőltünk és aludtuk, pedig mondtam, hogy nem jó ötlet, mert sose fogok felkelni.

         Így is lett, délután kettő volt mire nagy nehezen ki tudtám mászni az ágyból. Ismerkedés beszélgetés a szülőkkel, akik nagyon jó fejek, majd ebéd, akkora adaggal, hogy már folyt ki belőlem. Ház mutogatás, majd a tv előtt találtunk magunkat, amint nézzünk, hogy válasszák meg az új minisztereket. Ennek külön jelentősége van. Ugyanis jól figyeljetek, csak hogy érezzétek a helyzet komolyságát! Az Apukának ( a család amúgy az egy orosz uralkodó leszármazottja ) a barátja ( akit negyven éve ismer ) épp most tart beszédet a tv-ben a parlamentben, mert ő az egyik jelölt a sport miniszteri posztra ( sajnos estére kiderült, hogy nem ő kapta meg ) és épp az új iráni dzsúdó világbajnokot méltatja ( aki nem mellékesen, akkor érkezet meg külföldről, amikor én szóval még az ünnepséget is láttam ). Tudom kicsit bonyolult mondat, de ez így egyben szép. Az olyan dolgok pedig már teljesen mellékesek, hogy alattunk, mellettünk, előttünk, egy két vagy három házzal arrébb, épp a belga, francia, szaúdi vagy a jemeni nagykövet lakik.

Délután elmentünk megnézni egy régi bazár és egy mecsetet, majd elvitt minket fel a hegyek közé vacsorázni és sisázni egyet. Mikor teleettük magukat csörög a telefon. Nashriin hívta, hogy siessünk haza, mert kész a vacsora?! Ekkor már este 11 óra volt.

 

Költés:  ( 32.000 IRR ≈ 1 USD ≈ 225 HUF )

Nem volt, ja de volt 953.000 IRR, mert vettünk repülőjegyet Shiraz és Ahwaz között.

 

 

 

Augusztus 16 - 17                                             Teherán

 

 

         Valamikor hajnali 2 körül feküdtünk le és be is állítottuk az órát, hogy 9-kor felkeltünk és megyünk várost nézni. Mi fel is keltünk, de Farid és a többiek kihasználták, hogy a péntek az szabad nap. A reggelit valamikor délbe fejeztük be. Szóval ez a nap a tipikus, hogy basszunk el egy teljes napot teljesen értelmetlenül iskolapéldája.

Délután megnéztük a Sa’d Abad Museum komplexumot, ami a királyi család nyári rezidenciája. Itt ért az első sok, ami végig anyázásra add okot az egész út során. A múzeumi belépők árai a tavalyi évhez képest kb a 4-5x -re emelkedtek. Átlag belépő 20 - 30.000 riál volt, most 150.000 az átlag, ami nem is lenne baj, de egy nagyobb helyre ezzel csak a kertbe tudsz bemenni, ha múzeumba is beakarsz azok 50.000 riál darabonként. Itt például 150.000 volt a belépő és ezen túl 19 múzeumba mehettél be vagyis ha múzeum buzi vagy több mint egy millát itt hagysz. Ez amúgy még csak az anyázás adó okok egyik fele. A másik fele a megkülönböztetés. A perzsákban a belépők 20.000 illetve 10.000 riál és ez mindenhol, mi külföldiek fizetünk keményen ők meg semmit.

         Múzeum látogatás után, irány haza ebédelni délután négy van amúgy. Evés után kötelező jelleggel szundi. Este  8kor kerültek elő a többiek, hogy na akkor mehetünk megint „bulizni”. Most csatlakozott hozzánk Farid egyik barátja is. Tajrish városrészébe mentünk, ahol szintén vacsi és vízipipa várt ránk. A hely nagyon hangulatos. Egy völgyben volt, ahol két oldalán teraszos elrendezésben voltak az éttermek, megvilágítva és tele ilyen párásítókkal.

Hajnali 3 volt mire ágyba kerültünk, pedig ezek az éttermek már éjfélkor bezárnak.

Másnap reggel 8kor keltünk és reggeli után Nasriinnal bementünk a városban. Most volt az első tényleges napunk Iránban. Egy két érdekes adat Teheránról. A városon belül 280km autópálya van. Este például míg északról leértünk a város közepére, az Azadi térre, ahol Irán szimbóluma található az 30 percbe került úgy hogy végig százzal jöttünk. Vagy ami vicces volt az a politika. Beszélgettünk, hogy az iráni parlamentben kb 200 képviselő van a 70.000.000 lakosságra. Mikor mi megemlítettük, hogy kevesebb, mint tíz millióra van 360 képviselőnk, kb. kiröhögtek.

Ma megnéztünk fél nap alatt Teherán összes látnivalóját. Hiába laknak tizenhét millión itt, de látnivalóból sok nincs.

Kezdtünk a Golestan Palotával, ahová az alapbelépő 150.000 IRR és vettünk még három múzeumba belépőt, ami összesen szintén 150.000 IRR volt. A palota szép, de nézzétek el nekem, ha nem zengek ódákat, de sajnos kevés olyan dolog van már, ami felkelti az érdeklődésemet. Miután végeztünk átmentünk szembe a bazárba. Na ez a másik szívfájdalmam. Ezek a bazárok sajnos nem olyanok, amikhez mi szoktunk Egyiptomba, Tunéziában vagy akár Törökországban. Itt nem kapsz semmi turistásat csak olyanokat, amik a mindennapi élethez szükségesek. Bazár után a Nemzeti Múzeum következett, ahol a belépő 150.000 IRR volt. A hely azért volt különleges, mert rengeteg tárgy található itt Persepolisból. Utána egy kis ebéd, majd irány a Nemzeti Kincsár, ami egy bank alatt található és délután kettőkor nyit. A belépő meglepő módon csak 50.000 IRR volt, helyieknek csak 10.000 IRR. Itt őrzik a koronázási ékszereket és csak szigorú több lépcsős biztonsági ellenőrzések után lehet lejutni, ami tele van öltönyös csak érj hozzá az üveghez és lekaratézlak őrökkel. Na ezek már szépségesek voltak. Fényképet természetesen készíteni nem lehetett.

Délután négy körül volt mikor hazaértünk. Ekkor mondtuk a többieknek, hogy majd mennénk este megnézni. ( Most megyünk el az egyik atom létesítmény mellett, ahol dúsítják az uránt, természetesen nem hadászati célokra, ha látnátok. Akkora földsánc van körbe felhúzva, hogy még a buszról se lehet belátni, körös körül a dombokra légvédelmi ágyúk vannak telepítve. Ja Kashan és Esfahan közötti úton ülök épp a buszon. )

Na ebből az lett hogy este 10 órakor indultunk el. Hát igen megint elbasztunk 5 óra hosszát a semmire :D Hajnali egykor értünk haza. Végső búcsút vettünk a vendéglátóinktól, mert ők még reggel aludni fognak, mikor mi már elindulunk.

 

 

 

Költés:

500.000 IRR belépők, 5.000 IRR víz, 25.000 IRR sárgadinnye sék, 110.000 IRR ebéd

 

Összköltés: 640.000 IRR

 

 

Augusztus 18.                                          Teherán    = = >    Kashan

 

 

         Reggel 6kor keltünk és metróval mentünk a jonubi terminálhoz, ahonnan a buszunk indult 8.25kor. A jegy VIP buszon, ami annyit tesz hogy 3 szék van egymás mellett nem négy, 80.000 IRR volt fejenként. Kaptunk érte egy nagyon nagy kényelmes széket, elemózsia csomagot és egy ivólét.

Dél előtt érkeztünk meg egy kicsivel, bolyongtunk egyet a bazárban ( szintén ugyanolyan használhatatlan számunkra ), majd találkoztunk a vendéglátónkkal, aki biztosított részünkre fekvőhelyet. Azért mondom ezt, mert egy üzlethelység része volt leválasztva, ahol le volt terítve szőnyeg és azon lehetet aludni bár fürdő nem volt, a csapból sárga víz volt, a wc meg olyan büdös volt, hogy öklendeztem tőle, de ingyen volt.

         Drága barátunk ajánlott pár programot és mivel azt mondta, hogy a nap hátralévő részébe belefér még Abyaneh. Ez egy tipikus régi iráni falu fenn a hegyek között 80kmre innen. 700.000 IRR szerzett fuvart, bár kicsit sokalltuk, mert év elején, aki erre járt 450.000 IRR-re alkudta le az árat. Kicsit száj húzogatva rábólintottunk, mert a sofőr beszélt angolul és így azért sokkal jobb volt. Az oda és a vissza utat is, majdnem végig aludtuk. A faluban majd másfél órát kolbászoltunk össze vissza. Érdekes volt látni a sár-agyag-föld kombinációból felhúzott házakat és ahogy az eső szép mintásra formálta. Sok embert nem lehetett látni csak egy két helyi asszonyt népviseletben. Hazafele kirakott minket a tradicinális házaknál. A sok közül csak az egyiket tekintettük meg méghozzá a Tabatabei házat. A legfőbb ok az ár volt, az LP még 1.8 USD írt, mi már 5öt fizettünk vagyis 150.000 IRR. Ezekből a házakból van 5 darab, akkor el lehet képzelni, hogy a napi kb. 25 USD bödzsét mennyire érintené rosszul. Viszont itt történt meg először, hogy megpróbáltak átverni a visszajáróval. 500.000-sel fizettem és csak 250.000et adott vissza, persze úgy rendezve a pénzeket, hogy az arab számokat lássam. Szegény nyomorék arra meg nem gondolt, hogy a hülye turista el tudja olvasni ám azokat a számokat… Plusz három papírpénzzel kifizetni a 350.000 IRR-t az megint nem…

A házat az 1880 évek környékén építették és szépen karban is volt tartva és erre is jellemző volt az irániaknak a tükörhöz való rajongása. Este 7re értünk haza értünk „haza” és hál Istennek volt internetünk. Ezt azért mondom, mert sikerült elérni egy régi csajt, akivel anno majdnem üzleteltem és nekik Erbilben van utazási irodájuk. Szóval sikerült beszélni és megígérte, ha lesz szabadideje akkor segít nekünk eljutni Hatrába és Ninevehbe, ami már Iraqon belül van. Sőt szóba került, hogy esetleg talán Bagdadba is el tudunk jutni…

22 körül kaptunk két meglepetés vendégeket egy spanyol pár személyében.

 

Költés:

150.000 belépő, 350.000 kirándulás, 80.000 buszjegy, 10.000 víz, 70.000 egyéb

 

Összköltés: 660.000 IRR

 

 

 

Augusztus 19.                                          Kashan     = = >   Esfahan

 

 

         Reggel 9-re a Fin kertnél voltunk. Róla azt kell tudni, hogy szintén drága 150.000 IRR a belépő ( vicc az egészben, hogy a belépésre jogosító papírt 3 darabban adta oda a srác, mert így adta ki a névértéket ) és Iránban összesen 9 Fin kert létezik. Ezek klasszikus perzsiai kertek és 2011-ben kerültek fel az Unesco világörökség listájára. Véleményem szerint nem éri meg az árát egyáltalán. Miután visszamentünk taxival visszamentünk a bazárhoz, ahonnan nem találtunk haza és úgy eltévedtünk, hogy újra taxit kellett hívni :D Még szerencse hogy 25.000 IRR mérnek kb egy fuvart, ami nincs 1 USD. Az eredeti terv szerint itt két éjt töltöttünk volna, de mivel a szállás nem volt az igazi és a látni valók is elfogytak hamar, így úgy döntöttünk hogy tovább állunk. Taxival kimentünk a buszpályaudvarra és tádám 10 perc múlva indul is a busz Esfahanba, amiért 60.000 IRR-t fizettünk.

         A három órás út után ( elhaladtunk a fenn említett atomlétesítmény mellett ) délután 3-kor érkeztünk meg. Taxi keresés és alkudozás után 60.000 IRR vittek be minket a kinézett szálláshoz. Sajnos csak 4 ágyas szoba volt, így 1.050.000 IRR-t pengettünk ki a szállásért, de csak egy éjszakára, mert ki tudja mit hoz a másnap, viszont jár hozzá reggeli. Elfoglalni még nem lehetet, ezért elmentünk a bazárba kolbászolni egyet. Na ez a bazár már jó bazár volt, lehetet mindenféle értelmes dolgot venni és ki is voltak írva az árak szóval még átbaszni se lehetett az embert. Az én szeretett asszonykámnak ki is néztem szépségesen szép ékszereket aranyból. Nyakláncot, karláncot és fülbevaló kombót, hogy én annyira szeretem, hogy megérdemli simán, de mikor az egyik helyen 2520 dollárt, a másik helyen 3200at, a harmadikan meg 1980at mondtak, úgy voltam vele, hogy nagyon szeretem, de ennyire nem :) ( és itt értse mindenki a poént )

         A bazár a Naqsh-e Jahan Imam térben torkollik, a mi a Tiananmen tér ( Peking ) után a második legnagyobb a világon. 1602-ben kezdték el építeni és 512 méter hosszú és 163 méter széles. Körbe az árkádok alatt árusok szebbnél szebb portékával, amire még nekem is megnyílna a pénztárcám csak hát az a fránya büdzsé. Megnéztük a Masjed-e Sheikh Lotfollah mecsetet, ahová 100.000 IRR volt a belépő. A különlegessége az, hogy minden napszakban más színben tündököl a belseje.

Ekkor már délután 4 körül járt az idő, úgyhogy visszamentünk elfoglalna a négy ágyas királyi lakosztályunkat és két nap után végre fürödtünk is egyet. Este nyolc volt mire újra útnak indultunk.

         Első célunk a Pol-e Si-o-Seh híd megtekintése. Több mint 400 éves és 300 méter hosszú. Sajnos itt jártunkkor víz nem volt benne, olyannyira, hogy 10 cm-es repedések voltak a földben lefele. Visszafele még leültünk és csináltunk pár képet a fent említett téren.

-------------------------------------- És most emberek, de komolyan kérdem én mitől veszélyes is ez az ország? Ki milyen konkrétumot tud mondani. Bár arra vevő lennék, ha valaki akárcsak egy konkrétumot tud mondani azzal kapcsolatban, hogy atrocitás vagy veszély érte az itt tartózkodó külföldieket. Eddig csak barátságos, segítőkész emberekkel találkoztunk, pénzügyileg is csak nagyon ritkán próbálnak átverni minek, de akik próbálkoznak rajtuk már az elején lehet látni, hogy rosszarcúak. A lényeg amiért ez a kis rész külön megszületett az az, amit láttam. Mondjon nekem valaki, akárcsak egy helyett a világon, ahol a családok naplemente után kitelepülnek a parkokba ( anya, apa, gyerek, nagyi, papi, több generáció ). Viszik  a teát, a kaját, leterítenek egy hatalmas szőnyeget és beszélgetnek. Ezen a téren rengeteg család volt. Legalább 100 - 200 család és nem csak itt láttuk ezt hanem más városokban is. Nem az van, hogy hazamegyek délután mindenki, öcsike gépezik, anyuci tvt néz, apuci gépezik, nagyi már jó messze lakik vagy hogy elmennek a fiatalak egy szórakozóhelyre és vedelik az alkoholt persze közben fészbuk és viber és internet az okostelefonon. Komolyan mondom ilyen téren a két ország közötti különbség nagyon elszomorító és elgondolkodtató, hogy mennyire egy fostalicska közösségben élünk. Na mára ennyi volt a magasröptű értekezésekből. ------------------------------------------------

A tér atmoszférája teljesen magával ragadja az embert és csak ámul és bámul, hogy ilyen lehetséges még a mai világban.

 

Költés:

90.000 taxi, 60.000 buszjegy Kashan - Isfahan, 15.000 víz, 300.000 belépők, 60.000 kaja, 170.000 vízipipa dohány, 18.000 sör, cola, 15.000 szőlő, 5.000 jégkrém, 525.000 szállás, 20.000 internet.

 

Összköltés: 1.278.000 IRR

 

 

 

 

 

Augusztus 20.                                          Esfahan

 

         Reggel 9-re lementünk reggelizni, majd összepakoltunk és átsétáltunk pontosan szemben lévő hostelbe, ahol egy közös fürdős szobát kaptunk fejenként 150.000 IRR-ért.

Első utunk az örmény negyedbe vezetett, ahol két katolikus templomot néztünk meg. Az első ingyenes volt, a második pedig 30.000 IRR-be került. Számomra érdekes volt ez az elképzelés, hogy 400 évvel ezelőtt I. Shah Abbas betelepített 40.000 keresztény örményt, akikből már csak 5.000 maradt. Azért is különös, mert épp mai cikk volt a neten, hogy 10 év börtönre ítéltek egy embert, mert terjesztette a Bibliát. Visszasétálva a tér felé útközben jött az ötlet, hogy menjünk moziba. Miért ne?! Érdekes módon itt hamarabb leesett az embernek, hogy mit akarunk, mint anno Tiraspolban. A mozijegy kapaszkodjon mindenki 15.000 IRR volt fejenként ( 100ft ) ehhez vettem még egy fél liter fizet és egy chipset 10.000 IRR-ért és kaptam még egy ajándék csokit. Sajnos a film nem iráni volt, hanem egy francia Cannesben díjat nyert alkotás, ami egy család nyomoráról szólt vagyis nekem ez jött be. Csak, hogy értse mindenki egy mozi belépő, egy ásványvíz, egy chips és egy csoki 175 HUF volt…

Mozi után megnéztük a tér végén lévő Masjed-e Shah mecsetet, ahová 100.000 IRR volt a belépő. A mecset vmi csodálatos volt és hatalmas, minden tipikus vonás, szín, építészeti kialakítás megtalálható volt rajta, amitől az ember tudja, hogy Iránban van. Mint sok minden más ez is több, mint 400 éves.

Ezután pedig jött a vásárlás. Személy szerint 3 nagyobb  ( kb 20 x 50 cm ) és két kisebb falra akasztható képet vettem, ami összesen 200.000 IRR-be került, valamint az én szerelmemnek ékszer szettet és egy feles poharat 200.000 IRR-t. A tér naplemente után megint teljesen megtelt családokkal.

 

Költés:

150.000 szállás, 15.000 3db víz, 5.000 rágó, 30.000 örmény templomba a belépő, 15.000 mozijegy, 5.000 chips, 100.000 mecset belépő, 115.000 kaja, 15.000 fagyi ( különleges és finom volt ), 500.000 kép és felespohár, 8.000 cola, 100.000 4db. bélyeg haza,  20.000 2db sör

 

Összköltés: 1.078.000 IRR

 

Augusztus 21.                                          Esfahan    = = >   Yazd

 

         Reggel korai kellés után 60.000 IRR vitt ki minket a taxis a Kave buszállomásra, ahonnan 20 percen belül indult is a busz Yazdba 80.000 IRR-ért.

Öt óra utazás után éreztünk meg. A sofőrt pedig külön csókoltatom innen is, amiért nem használta a légkondit csak forgatta a levegőt, így aludni esélytelen volt, mert ha sikerült is 20 perc után arra ébredtél, hogy valamelyik testrészed tocsog az izzadtságban :D

A busz állomáson először egy fekete taxis szólított le minket és próbált elvinni, de amikor meglátta ezt egy hivatásos, na azt a kiabálást és veszekedést, amit levágtak látni kellett volna. Végül a rendes taxival mentünk be a szállásunkra (Silk Road Hostel) 40.000 IRR-ért. Ez egy tipikus turistáknak fenntartott hostel. Az elmúlt egy hétben nem láttam még ennyit külföldit egy helyen, arról nem is beszélve, hogy minden csoportnál vagy egyénnél ott figyelt a Lonely Planet iráni kiadása. Kicsit ijesztő volt. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a földig fikázzam az új LP-t. Tavaly augusztusi kiadás, de úgy szar, ahogy van. Az árak nem stimmel és nem kicsi az eltérés, hanem nagyon nagy, hol mínusz, hol pluszba, akár szállás, akár transzfer vagy egynapos kirándulások terén. Nem stimmelnek a térképek, a menetrendek ( jó lehet mondani, hogy egy év alatt változnak, de ekkorákat nem ). Például két város között menetrendre azt írják, hogy napi négy. Felhívtuk a buszállomást mire azt mondják 7, 8, 9, 10, 11 és így tovább este 6ig, azért ez nem kis eltérés. A szállásokból kimaradtak a nagyon olcsó hostelek és még sorolhatnám, de sajnos ilyen az amikor nincs más. Majd az út végén rituálisán elégetem, mert kb. erre jó és ez nem csak az én véleményem.

A szállás 150.000 IRR-be került és ezért egy ágyat kaptam egy 7 ágyas szobában reggelivel és üdvözlő teával. Hál’ Istennek a szoba a föld alatt van, úgyhogy már majdnem fázik az ember éjszaka. Az ágyakat később foglalhattuk el így nyakunkba vettük az óvárost. Erre is azt írta a drága LP, hogy minden iráni út fénypontja. Hát… Jó igaz délután 2 körül indultunk útnak, de kb senki nem volt az utcán és semmi nem volt nyitva. Ugyanazokkal a turistákkal találkoztunk mindegy egyes nevezetességnél. Vajon miért :D

Megnéztük, amit meglehetet például Alexander börtönét 50.000 IRR-ért, bementünk egy Pénz múzeumba 30.000 IRR-t. Viszont nagyon figyelni kell, hogy hova megy be az ember, mert Ali bement a Khan-e Lori házba, ahova 100.000-et kellett kicsengetni és kb. 5 perc után ki is jött és ez a legnagyobb baj az iráni múzeumokba. A jegyeket ugye 10.000 - 20.000 IRR-ről felemelték 100.000 - 150.000 IRR-re viszont a legtöbbje szó szerint átverés, mert nincs benne semmi és rengeteg része le volt zárva. A legjobb példa erre 22-én egy nappal később bementünk Maybod Posta Múzeumába, ahova 50.000 IRR volt a belépő és egy 300 éves posta épület adott neki otthon. A kiállítási tárgyak 80%át egy ilyen gyűjtőknek való katalógusból kitépett lapok alkották, amit beraktak bugyiba és nesze paraszt nézzed. De még arra sem ügyeltek, hogy legalább irániakat rakjanak ki, mert volt itt Argentínától kezdve Ausztráliáig minden fajta. Egy két ív volt, ami iráni volt és slusz. Szal nem éri meg bemenni.

         Miután körbejártuk a kötelezőt visszatértünk a szállásra étket venni magunkhoz. Kollega tevét evett 80.000 IRR, én meg egy nagyon finom levest 25.000 IRR-t. Este 7 körül újra nekiindultunk a városnak és megtekintettük az Amir Chakhmaq Komlexumot és az aljában vettünk kenyérféleséget 1.500 IRR-ért. Néztek is ránk a helyiek, hogy mit akarunk mi egy egy ilyen kenyérrel. Vettem, most mindenki kapaszkodjon meg 33.000 IRR-ért egy darab mangót, de hát az amilyen finom volt, az otthoni ehhez képest… Ugyan már… Az egy darab … Utána sétáltunk egy baromi nagyot a városban és a bazárban, de a bazár része, ami hú de szép, hú de jónak volt leírni, hát még mindig nem volt ott több ember csak egy picivel.

         Éjfél körül álomra hajtottuk ici pici buksinkat, mert reggel korán 6.50kor kell kellni.

 

Költés:

80.000 buszjegy (Esfahan - Yazd ), 15.000 víz és chips, 100.000 2 főre taxi pályaudvarra/ról, 150.000 szállás reggelivel, 15.000 dobozos fanta, 30.000 Pénz múzeum, 50.000 Alexander börtöne, 40.000 leves és süti, 3 x 5000 víz, 20.000 1,5l fanta, 1.500 kenyér, 33.000 mangó

 

Összköltés: 499.500 IRR

 

 

Augusztus 22.                       Yazd ( Kharanaq, Chak Chak, Meybod )

 

 

         Reggeli után már fél nyolckor itt volt a taxis. Tegnap lebeszéltük egy jó félnapos kirándulást. Kharanaq, Chak Chak és Meybond kör jó 200km hosszú. Az ára 900.000 IRR volt, amit sokalltunk is, mert mások 600.000 IRR-ért voltak viszont itt a hostelben 550.000 IRR-ért akarták adni, úgy hogy csatlakozhatunk egy 7 fős csoporthoz, de ez is olyan ár volt, hogy másoknak ne mondjuk el mert a többiek 50.000 IRR-rel többet fizettek. Végül azért maradtuk ennél az embernél, mert tudott angolul és mindenhova elkísért minket és mesélt.

         Az első állomás Kharanaq volt, ami az eddig utazás egyik legnagyobb élménye volt. Ez több mint egy 1000 éves elhagyatott falu. Gyönyörű szép volt, a szűk utcáival, a félig leomlott épületekkel. Az átlag házak 3 szintesek. Az alsó az állatoknak van, a középsőn ettek, élték a közösségi életet, míg a felső szinten voltak a szállások. Található itt még egy minaret itt, ami arról híres, hogy ha felmész picit mozog. Minden igyekezetem ellenére sajnos nem sikerült feljutni. Ali meg se próbálta én az első lépcsőfokig jutottam, de sajna annyira szűk volt ( kb. 20 - 35 cm széles ) a feljárata, hogy oldalazva se tudtam felmenni, pedig igen sokat fogytam már. Ez nem európai embernek lett kitalálva. Volt ott egy fiatal pár, akiknek sikerült feljutni, mondjuk ők kb 20 cm alacsonyabbak és 20 kg-mal könnyebbek is voltak.

35 perc kocsikázás után értünk el Chak Chak-ba, amit nem is mondanék településnek, mert hiába vannak ott épületek, de nagyon nem lakott ott senki. Egy hatalmas hegy oldalába van építve és azért jönnek ide az emberek, mert fentről a hegy tetejéről folyik lefele egy „patak”, aminek a vize annyira tiszta, hogy iható és kinőtt ott egy hatalmas platán. Felsétálni 40 fokban igazán felemelő élmény volt.

Ezután következett Meybond. Azt tudni kell, hogy a sofőrünk végig 100-130-cal ment végig :D Itt volt egy vár, ahova 100.000 IRR lett volna a belépő, de a végén 50.000 IRR-ért is ide adták volna, de nem mentünk be, helyette a gyönyörű fent említett postaépületet választottuk… Mellett megnéztünk egy karavánszerájt vele szembe pedig egy 400 éves jégházat. Érdekes volt látni, hogy ennyi évvel ezelőtt milyen hatalmas épületet tudtak építeni és milyen leleményesek voltak az emberek. Télen nulla fok alá hűl a levegő az épület aljában és beengednek vizet. Mindig csak pár centit, ami megfagy és így tovább. Aztán az épület tetejét, alját bezárják és csak nyáron nyitják ki, hogy az átutazó embereknek adják el a jeget. Ez egészen 60 - 70 évvel ezelőttig így ment.

Fél 2-re értünk haza. Ebéd után aludni akartam egy órát, de lelkierőm nem volt felkelni, annyira fárasztó volt ilyen melegben sétálni, úgyhogy este hat lett mire kitápászkodtam ágyból és nekiindultunk vásárolni.

Útközben megnéztük egy vízzel kapcsolatos múzeumot 50.000 IRR-ért. Vásárlás során szert tettem fél kilogramm sáfrányos fűszerkeverékre pontom 50.000 IRR-ért vagyis 350 HUF-ért. Vettem még száraz süteményt öt csomaggal, ami egyszerűen Isteni és vmi cukorszerű vackot, ami úgy néz ki, mint ha színes fonalak lennének benne.

 

Költés:

150.000 szállás, 450.000 félnapos kirándulás, 3 x 5.000 víz, 12.000 kisüveges fanta, 20.000 nagy fanta, 30.000 Posta Múzeum, 50.000 Víz Múzeum, 50.000 ½ kg sárfány fűszerkeverék, 5 x 10.000 száraz süti, 10.000 cukor, 50.000 teába való cukor, 50.000 teakeverék, 2 x 25.000 leves, 80.000 mosás, 25.000 tea

 

Összköltés: 1.067.000 IRR

 

 

 

Augusztus 23.                                          Yazd    = = >   Maymand

 

 

 

         Ismét korán reggel keltünk és egy spanyol úriemberrel együtt mentünk ki a buszállomásra. Tegnap esti info alapján 8.30-kor kellett volna indulni a busznak Shahr-e Babakba. Hát nem igazán jött össze. Minden busztársaságnál csak a kezüket tárták szét, hogy a következő busz 14.30kor megy. Végül az egyik annyiban tudott segíteni, hogy a másik buszpályaudvarról indul egy busz. Fasza. Be a taxiba és 50.000 IRR-ért át a másik helyre, ahonnan indult is egy busz, de nem abba a városba, ami nekünk kellett. Kb öt percbe tellett mire el tudták magyarázni azt, hogy ez a busz Haratba megy onnan busszal, de inkább taxival lehet eljutni Shahr-e Babakba, ahonnan szintén taxival érünk el Maybandba, a cél állomásunkra.

A buszjegy 65.000 IRR volt fejenként és a kb. 250 km-t hosszú utat három és fél óra alatt tettük meg. Ahogy megállt a busz a sofőr intett, hogy szálljuk és fogott nekünk egy taxit, ami elvitt Babakba 250.000 IRR-ért. Ez az út több, mint 100km. Innen még 40 km-re van Mayband. Végül sikerült megegyezni a taxissal, hogy összesen 500.000 IRR-ért elvisz végig minket. Remélem érzi mindenki az ár érték arányt, hogy ketten kevesebb mint 4000ftért taxiztunk 150km-ert. Bár, ha azt nézzük, hogy a büdzsé napi 5000ftot engedélyez és a szállásunk 10 USD-be kerül úgy már nem olyan vicces.

Mayband egy Isten háta mögötti hely, ami úgy néz ki, mint Kappadokia Törökországban. A domb oldalába körös körül barlanglakásokat vájtak. Az egész faluban kb 40 idős ember lakik. A többiek, mint a mi szállásadónk is csak 2-3 hetet tölt itt egy huzamba, majd hazamegy és két hét múlva újra visszajön.

A sétáláson kívül nagyon mást nem tud csinálni csak elgondolkozni az élet nagy dolgain. Én is ezt tettem, így hagy osszam meg az én kedves olvasóimmal, hogy mire jutottam. Szóval én nagyon szeretnék világbékét, szeretett és boldogságot. Jaj el ne higgyétek :D

Délután megint aludtunk egyet, így este hét körül mentünk ki szocializálódni. Péntek révén az egész falu tele volt kiránduló emberekkel. Ugyanaz a jelent volt, mint Isfahanban és az összes többi városban. Több generáció kijött egyszerre leterítettek egy nagy szőnyeget és ettek, ittak, beszélgettek. Nyolc felé már kevesebben maradtak és ahogy beszélgettünk a tulajjal a vacsoráról, amit rendeltünk ( 5 dolcsi fejenként ) odajött az anyukájával egy fiatal lány és megkérdezte a tulajt, hogy beszélgethet-e velünk. Végül az egész család kb 15 fő Alit és a csajt nézte, ahogy kommunikáltak :)

Végül a srác vetett véget a beszélgetésnek, hogy kész a vacsora, pedig már teával, dinnyével, fügével kínáltak minket. Elmentünk vacsorázni öt dollárért. Remélem mindenki figyelt, hogy előző nap nagyon finom húsos levest ettem 25.000 IRR-ért, az öt dollár pedig 160.000 IRR. Na mikor oda értük az egyik mamához, leültet minket, teával kínált. Néztünk egymásra az Alival, hogy itt olyan nagy fazék meg semmi nincs előkészítve, ami indokolnál a 320.000 IRR fogyasztás. A mama előkapott két tányért és az egyik lábasból szedett két tányért levest!! A levesbe semmi nem volt csak zöldség levél és a mellékapott kenyeret kellett belerakni. Ráadásul annyira keserű volt a leves, hogy így este tízkor is majd hányingert kapok, mikor néha néha visszabüfizem. Nagy nehezen legyűrtük és megköszönve a finom vacsorát elindultunk visszafele. Közben találkoztunk a tulajjal ( természetesen ott hagyott minket hármasban a mamával ), aki épp sisázott egy ismerősével és minket is oda invitált. Meg is kérdeztem tőle, hogy komoly ez az fejenkénti 5 dollár, mert ha még kettőnkre számítja akkor kb. ötszörös áron adja el, mint amennyi valaha is érne étteremben. Erre azt mondja, hogy majd megkérdezi újra a mamát. Nagyon kíváncsi leszek. Nem szoktam én bunkó lenni, de tuti meg fogja kapni, hogy oké kifizetem az öt dollár, de remélem tudja, hogy ez egy pofátlan ár a köbön, mert az ötödét se érte a leves.

Annyi szerencsére van viszont, hogy az ismerőse felajánlotta, hogy holnap reggel körbe visz minket kocsival a környéken teljesen ingyen.

 

 

Költés:

45.000 taxi, 65.000 busz Yazd - Harat, 250.000 taxi Harat - Maymand, 10 USD szállás

 

Összköltés kb. 660.000 IRR

 

 

 

Augusztus 24.                                          Maymand    = = >   Shiraz

 

 

         Reggel nyolc előtt keltünk, mert nyolcas indulással ígéretet kaptunk egy kis vidéki furikázásra. Végül kilenc körül indultunk el egy házaspárral és egy öregemberrel. Jó 35 percet kocsikáztunk kietlen utakon bele a hegység belsejébe.  Végül egy kiszárat patakmederbe vertünk tanyát és kezdtük a kötelező teázással. Több, mint egy hét után már rájöttem, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mert ahogy kiürül a tea, akár kérsz akár nem kötelező jelleggel újra töltik. Az öreg bácsi elvitt minket sétálni felfele a hegy felé. Útközben szőlőt, szilvát, gránátalmás és számomra valami ismeretlen bogyót ettünk, ami fán termett. A végső cél egy hatalmas nagy barlang volt. Mire visszaértünk egy hatalmas tábortűz fogadott bennünket, bár a célját azóta se sikerült megtudni, mert se húst, se semmit nem sütöttek rajta. Teázás újra és mivel diófa alatt voltunk, így diót is enni kellett, de zöld volt. Náluk ez különösebb problémát nem jelentett, mert kővel szétverték, aztán ideadták nekünk, hogy pucoljuk és együk. Kiskoromról még rémlett, hogy a nyers dió megpucolása hagy némi kívánnivalót a kezem tisztaságát illetően, de nem volt mit tenni… Dél előtt picivel pakoltunk össze és indultunk haza. Útközben megálltunk egy idős bácsi és gondolom unokája kunyhójánál a semmi közepén. A „ház” fából és bokor volt összerakva. A kötelező tea persze itt se maradhatott el. Nem vagyok finnyás és azt se mondhatom, hogy adok a higiéniára ( értem ezalatt pl a kézmosást és nem, fürdök minden este! :D ), de ez a teázás és a tegnapi „vacsi” azért ébresztett bennem aggodalmakat. Érdekes volt látni, hogy szegény emberek milyen körülmények között élnek, de a legérdekesebb az volt, mikor nagy nehezen elmagyarázták, hogy az öreg bácsi 130 éves. Mindenki szubjektív megítélése, hogy elhiszi e vagy sem.

         Jaj és most jöjjön egy kis időutazás. Tudja e valaki, hogy ma hányadikát írunk Iránban? Egyáltalán azt, hogy itt más az időszámítás? A repjegyeket a Gergely naptár szerinti idő szerepel, de minden máson, pl a vizes palackon, az élelmiszereken, a buszjegyet stb. az itteni dátum szerepel. A mai napon 1392.06.02. van. Általában a vizen csak 92.06.02 van feltüntetve, szóval nem csak, hogy majd 20 éve lejárt a szabatossága, hanem igazából 620 éve :D

         Vissza a témához. Egy körül érkeztünk vissza, majd begubóztunk a barlangunkba. Délután ötre kértünk a taxit, ami majd elvisz minket Sirjanba. Négy körül elmentünk a szállásadónkhoz, hogy akkor rendezzük a számlát. Igazából hozzáfűzni valóm nincs, mikor azt mondta, hogy 15 dollár és még vmi plusz, mert segítettünk. Végül 20 dolcsit adtunk fejenként. Mindenki levonhatja véleményét a csávóról és itt nem azon a 5 - 10 dollárról van szó, hanem mindig az elvről.

         Ötre itt volt értünk a „taxi” vagyis az egyik haverja, aki 450.000 IRRért hozott el minket Sirjanba két óra alatt. Innen éjszakai VIP busszal mentünk tovább Shirazba fejenként 80.000 IRR-ért. Itt történt meg eddig legjobb élményem, mikor bementem az egyik étkezőszerűségbe és nagy nehezen sikerült közös nevezőre jutni egy hamburger tekintetében. A legutóbbi ilyen kaja 40.000 IRR-be került és ennyit adtam az itteni „szakácsnak” is, hogy akkor finomat és izibe hozzad. Érdekes volt, mert hosszú kifliszerűségben tálalták, ezer sziget öntettel, zöldséglevéllel és citromfűvel. Mikor végeztem elindultam kifele, már jó tíz méterre jártam, mikor utánam kiállt, hogy még 10.000 IRR visszajár. Engem annyira megdöbbentett, hogy kapok vissza és nem akarta eltenni, hogy nagyon :D

 

Költés:

5USD tegnapi vacsora, 5USD segítségért, 225.000IRR taxi, 15.000 chips és víz,

30.000IRR hamburger, 80.000 buszjegy Sirjan - Shiraz.

 

Összköltés: 670.000IRR

 

 

 

2 komment


2013.09.12. 12:14 AzUtazó

Irán, Iraq 2.

Augusztus 25.                                                   Shiraz

 

 

         Hajnali háromnegyed négyre futott be a busz Shiraz buszállomására. Innen is csókoltatom újra az LP-t, hogy 13 óra menetidőt írt. Csodálkoztam is mikor elhagytuk Sirjant és egy kis zenehallgatás után azt látom kiírva az út szélére, hogy Shiraz 365km. Hajnali hatig elnyúlva aludtunk a padokon, mígnem egy kedves rendőr bácsi mindenkit felvert, hogy reggel hat óra kukorékol a kakas tessék felkelni. Rögtön be is lopta magát a mi kicsi szívecskénk csücskibe. Vártunk még egy órát világosodásig, majd taxiba ültünk ( 50.000 IRR ) és elmentünk a leendő szállásunkra, ahol a következő három éjszakát fogjuk tölteni. 20 perc utazás után érkeztünk meg Niayesh Boutique Hotelbe. Kilenc dollárba kerül egy ágy éjszakánként egy 8 ágyas dormban.

         És milyen kicsi a világ?! Nem egy ismerőssel futottunk itt össze. Először a yazdi szálláson összeismerkedet spanyol öregúrral, majd picivel később a kashani spanyol párral. Érdekes, hogy nagyon sok a spanyol és olasz. Előbbiek itt az LP által ajánlott hotelekben saját szervezésben, míg az utóbbiak inkább szervezett keretek belül keresik fel Iránt.

A mai reggeli nem volt még benne az árban így, azért külön 36.000 IRR-t fizettünk, ami igen csak jól esett, mivel a tegnapi kaja kimerült egy fél kenyérlángosban és egy hamburgerben :D

Tízkor útra keltünk, de messze nem jutottunk csak ide a közeli bazárba. Lassan kezd mindkettőnknél elszakadni a cérna. Sok már ez a folyamatos napi 35 - 40 fok. Mondjuk ez még nem is lenne baj, mert már mind ketten hozzászoktunk és igazából már fel se vesszünk, úgy rohangálunk hosszúgatyában, mintha 15 fok lenne. Az egyetlen baj az hogy folyamatosan meleg van és nincs egy hely, ahova bemehetne az ember a húsz fokra és lehűlhetne akár csak egy percre is.

Délután kettőre visszaértünk a szállásra és következett egy jó három óra hossza alvás.

Ötkor indultunk útra újra méghozzá taxival, ami 50.000 IRRért vitt el minket Allah Akbar kilátóhelyhez. Mire felmásztunk a dombra hát hagy ne mondjam, hogy… A kilátás viszont nagyon szép volt úgyhogy megérte. Visszafele megnéztünk a Aramgah-e Hafez-t vagyis Hafez sírját. Ő volt az egyik legnagyobb iráni író. Úgy tartják, hogy minden háztartásban legalább két könyv megtalálható. Az egyik a Korán a másik pedig ennek az írónak az egyik kötete. A belépő ide is 150.000 IRR volt.

Innen már csak hazafele vezetett az út, de olyan jól elcsászkáltunk elvásárolgatunk, hogy csak este kilencre értünk haza.

És figyelem, na na na. Három nap után végre fürödhettem. Szó szerint vakarni kellett már rólam a mocskot. Ja és igen tudom ez eggyel több információ volt a kelleténél, de hát akinek nem tetszik ne olvassa el. :D

 

Költés:

270.000 szállás reggelivel, 36.000 reggeli, 50.000/2 taxi a buszállomásról, 50.000/2 taxi, 5.000 rágó, 2 x 5.000 víz, 10.000 víz, 20.000 sör, 10.000 cola, 2 x 8.000 üveges kis fanta, 13.000 szőlő, 24.000 mesekönyv, 5.000 belépő, 60.000 teába cukor ( sárga ), 50.000 teába cukor ( fehér ), 2 x 75.000 teába cukor ( 7 féle ízesített ), 10.000 húsos szendvics

 

Összköltés: 739.000 IRR

 

 

 

 

 

Augusztus 26.                                                   Shiraz

 

 

         A mai nap a lébecolásé és a vásárlásé volt. Megnéztünk a Aramgah-e Shah-e Cheragh komplexumot, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. A bazárban vettem magamnak 12 kanalat és 12 villát 150.000 IRR-ért és kb ennyit is csináltunk ma érdemben.

 

Költés:

200.000 fafigura, 150.000 kanál, villa, 15.000 szendvics, 5000 2db újság, 20.000 sárgadinnye sék, 270.000 szállás reggelivel, 135.000 vacsora

 

Összköltés: 795.000 IRR

 

 

 

Augusztus 27.                                                   Shiraz

 

 

         Reggel fél hétkor indultunk el, mert Alinak sikerült szerezni Couchsurfingen egy srácot, aki ingyen vagyis önköltségileg körbefurikáz minket a Shiraz környéki világörökség helyszíneken. Taxival kimentünk a buszpályaudvarra 50.000 IRRért, ahonnan shared taxival mentünk Marvdashtba. Ott várt minket a drága barátunk.

Végül kilenckor indultunk el Pasargadae felé, ami jó 100km volt. Az út kivételesen érdekes volt, mert nem sima pusztát lát az ember két oldalt, hanem egy völgyben haladtunk. Két oldalt mindenféle ültetvénnyel és rengeteg szitakötővel. Az egyik be is repült az ölembe, de sajnos akkora ütést kapott az ablaktól, hogy nem élte túl.

Pasargadae-ba a belépő 150.000 IRR volt. Amúgy a csávó állította, hogy be tud minket vinni helyi áron mindenhova. Hát ide nem sikerült. Ez a hely arról híres és egyben a világ örökség része is, hogy itt van eltemetve a Nagy Cyrus, aki megalapította a Perzsa Birodalmat. Szép hely, de akkora területen vannak szétszórva a látnivalók, hogy kocsival közelítettük meg. Engem annyira nem nyűgözött le. Inkább egy római Forum Romanumhoz hasonlítanám, hogy ott vannak a bokáig érő kövek aztán képzeld oda, amit akarsz.

Ezután köveketkezett Naqsh-e Rostam és Naqsh-e Rajab. Itt híres uralkodókat temettek el. Olyanokat, amiről már az átlag ember is hallott és úúú itt ő van eltemetve felkiáltással vetted be magad a területre és ámultál bámultál, hogy ezt is megérted. Szóval I. Dareios, II. Dareios, I. ArtaXerxes és a kedvencem Xerxés. Csináltam is ott egy képet THIS IS SPARTA üvöltéssel :D Ide a belépők 100 és 50.000 IRR voltak.

A nap fénypontját természetesen Persepolis jelentette. Az Óperzsa Birodalom főváros, I. Dareios és Xerxés alapították, az ókori világ legnagyobb városa volt és Nagy Sanyi égette fel ( Kicsit csalok, mert közben Alit kérem meg, hogy meséljen itt tudományos dolgokat, mert ő sokkal jobban ért ehhez. Közben meg csak ámulok bámulok. Eleve, hogy Nagy Sanyi macedón király volt és mit keresett itt. Plusz szépsége a dolognak itt mondja nékem Ali, hogy eljutottak egészen Indiáig. Szép mondhatom, egy ilyen kis csenevész ország, mint amelyen a mai világban ekkora teljesítményt ért el ) és az ókori világ legnagyobb könyvtárával rendelkezett. Valamint nem utolsó sorban egész szépen fennmaradt nékem, hogy kedvemre csodálhassam. A legfurcsább vagyis a legnagyobb büszkeséggel eltöltő dolog az volt, mikor bejárati „kapun” észrevettem egy nevet. Andor Széchenyi. 189x. Mi is jártunk itt régen. Szép volt fiúk.

Több, mint 3 órát kóvályogtunk hosszúgatyában, 40 fokban árnyék nélkül. Nem is a meleggel volt ám bajom, mert már meg sem kottyan, hanem azzal hogy álmos voltam és szomjas vagyis hisztis :D

De nagyon szép volt meg kell hagyni. A belépő 150.000 IRR volt. Ja és itt volt II, III. ArtaXerxes sírja.

Hazafele mentek a srác meghívott magukhoz és kaptunk egy nagyon finom ebédet ( bár délután négy volt már ), teával, dinnyével, cukorkával mindennel.

Aztán elindultunk hazafelé. Mikor megérkeztünk a taxi álláshoz megkérdeztünk hogy akkor mivel tartozunk ( megjegyzem láttam mikor tankolt. Harminc litert és kereken 120.000 IRR-t fizetett érte, ha és a benzin jó felét ugye fel se használta ). A srác mondta, hogy neki semmivel, de a sofőrt megkérdezi, hogy neki mennyit kell adni, majd mikor kimondta az árat dobtunk egy hátast. 1.500.000 IRR. Értitek? 50 dollár, holott úgy volt hogy benzin árban visznek körbe minket. Az a kurva anyázás, ami akkor eszembe jutott… és nem tehettél semmit, mert körös körül iráni emberek voltak és volt egy olyan érzésünk, hogy nem mi jönnék ki a veszekedésből győztesen. Végül nagy kegyesen engedett a sofőr 100.000 IRR-t az árból.

Hazafele végig az úton, de egész este nem tértünk magunkhoz, hogy hogy lehet valaki ennyi undorítóan aljas. Viszont vettem majd fél kiló fahéjt 50.000 IRR-ért :).

 

Költés:

270.000 szállás, 115.000 taxi, 450.000 belépők, 700.000 a faszkalapoknak, 10.000 víz, 50.000 dinnyés sék, 50.000 fahéj

 

Összköltés: kurva sok…. 1.645.000 IRR….

 

 

 

 

 

Augusztus 28.                                          Shiraz    = = >   Ahwaz

 

 

 

         Ez a nap az újbóli semmittevésről, mivel nagyon látnivaló nem maradt, arról ugye nem is beszélve, hogy a tegnapi Indiánból szökött mezítlábas talpasparaszt elvitte a napi betevőnket. Délután kettőkor indultunk útnak egy utolsó vásárlást rendezve. Megint csak nekem sikerült értelmes dolgokra pénzt költenem. Sikerült a villa, kanál étkészletemhez, 12 - 12 db kis villát és kis kanalat venni 70.000 IRR-ért.

         Ahogy sétálgattunk a bazárban megint megtalált minket egy buckalakó, aki ráadásul sánta volt nyúlánk és hozzá kicsit testes is és séta közben úgy nézett ki mint egy zsák krumpli. Szóval az egyik boltban voltunk bent és bevallom férfiasan, hogy azért mentünk be, mert a bent lévő szép lány mosolygott ránk. Nem nem olyan meg se fordult a fejemben. Tudod drága Krisztám, hogy te vagy az egyetlen a számomra és imádlak szeretlek. Nézelődtünk és árakról kérdezgettük a csajt, amikor odalépet hozzánk a buckalakó és segített fordítani, majd kérdi, hogy itt meg itt voltunk e, mert hogy nagyon szép hely és ő amúgy is arra megy, mert ott dolgozik ( tanít ) és szívesen megmutatja nekünk, meg hogy a tetőre is fel lehet menni és nagyon szép a kilátás. ( végig rossz érzésem volt a dologgal kapcsolat… ) Mikor odaértünk bementünk az udvarra, amúgy ez egy régi iskola volt, majd mutatta, hogy hol lehet felmenni. Elindultunk felfele, de a munkások épp ott dolgoztak így visszajöttünk. Mentünk volna el, de mondja ez a buckalakó, hogy a portásnak adjunk már valamit. Ali előkapott egy 20.000 IRR-t odanyomta a kezébe, majd a csávó kérdi, hogy mennyit adtunk, mikor látta, hogy csak egy huszat, elkezdett üvöltözni, mi meg úriasan kisétáltunk, persze közben folyamatosan káromkodott angolul. Ennyit arról, hogy milyen kedvesek aranyosak az irániak. Mondjuk lehet csak nem voltunk szerencsések ebben a két napban.

Utána még megnéztünk Vakir mecsetet, ahova 30.000 IRR volt a belépő.

Vissza a szállásra, majd újból lébecoltunk.

 Este 7kor fogtunk egy taxit 100.000 IRR-t. A reptér kb 15-20km-re lehetett. Ez csak azért írom, hogy lehessen hasonlítani az újonnan bevezetett Ferihegyi tarifához, ami átszámítva 1.280.000 IRR lesz. Hihetetlen, hogy velünk mindent meg lehet tenni, mármint a magyarokkal.

A reptéren még összefutottunk két lánnyal, akikkel egy szobába aludtunk valamint összetalálkoztunk egy Ehsan nevű férfival, aki szintén Ahwazba repült. Nagyon kedves és rendes volt. Sokat beszélgettünk és megtudtuk, hogy két és fél éve nem volt itthon, mert Indiában dolgozik építészként, megadta a telefonszámát is, hogy ha bármi baj van, akkor hívjuk és segít.

Pasival történt találkozás után számítom azt, amikor beléptünk az igazi iráni területre, ahol tényleg olyanok az emberek, amiket hallasz rólunk.

A repülésről egy picit. A repjegyet kb. egy millióért vettük és a Iran Aseman Airlines-zal repülünk. Csomagfeladás előtt kicsit pakolászni kellett, mert 20 kg-ot lehet felvinni és a csomagom már most 22kg volt. Tíz kilóval jöttem :D A szekun való átmenettel is különbözik. Előtte ki van rakva minden légitársaságnak egy pult. Iran Air, Aseman, Kish Air stb. és indulás előtt kb. egy órával ott terem egy ember és ahogy leellenőrizte a beszállókártyádat és az útlevelet, majd egy papíron bejelölte a sorszámodat mehettél tovább. Két teljesen elkülönített sor van. Egy a nőknek és egy a férfiaknak. Teljesen simán átmentek, de aztán csak belém kötöttek. Hogy ne legyen még nehezebb a táska az üres üvegeket a kézibe raktam. Na ez probléma volt. Két sörösüveg és két colás üveg bánta a jelenetet, mert hiába ott volt a nemrég megismert srác és próbált segíteni, de az üveg az üveg és azt nem lehet felvinni a fedélzetre… Hát igen. Bár megnéztem volna arra felvetésre, hogy a duty freeben vásárolt üveg italokkal mi a helyzet, hogy reagáltak volna… Minden országnak megvan a maga értelmetlen rigolyája. Na nem baj 31-én megyünk át Iraqba és biztos előkapom Oszamát a föld alól és jól megverem… A gép majd egy órás csúszással indult, persze erről semmi kiírás nem tanúskodott, mi pedig vártunk szépen türelmesen. Fokker 100-as géppel repültünk 3-2 szék elrendezéssel. Már felszállásnál vár minket egy újság és egy fél literes hideg víz a ülésben és az általános ismertetőt is tuti csak miattunk mondták el. Felszállás után még szervíroztak még egy szendvicset, szósszal, mogyorót és valami keksz féleséget. Az út alvás miatt hamar eltelt és hajnali egy előtt nem sokkal landoltunk Ahwaz repterén.

 


Költés:

30.000 belépő, 50.000 a taxi, 70.000 IRR, 15.000 szendvics

 

Összköltés: 150.000 IRR

 

 

 

 

Augusztus 29.   

 

Ahwaz => Shustar => Choqa Zambir => Sush => Andimesh => Kermansah

 

 

Egy hosszú nap kezdette. Sweeet home ALABAMA.

         Hajnali kettőre érkeztünk meg Sustar Terminálra ahonnan, majd reggel megy a buszon. Taxist igen nehéz volt találni a reptéren, mert közel volt és ráadásul nem is értették, hogy miért akarunk mi oda menni ilyenkor. Taxi 40.000 IRR volt. A taxis mosolyogva rakott ki, mi meg lágy mosollyal fogadtunk a tényt, hogy ez egy pici pályaudvar és éjszakára bezár. Úgyhogy fogtuk magunkat és a kerítés és egy sövény közé a járdára lefeküdtünk aludni. Mindenki mondta, hogy Ahwaz meleg hely még Ehsan is felkészített, hogy nappal 45 fok simán lesz, de arra nem, hogy hajnali kettőkor a járda is legalább 30 fokos!! Akár hiszitek akár nem, de a járda meleg volt és a harminc fokkal szerintem simán alábecsültem. Mivel nem volt mit tenni ezen aludtunk. Kb tíz percenként keltem fel, hogy valamim tocsog az izzadságban. Pl a tarkon, ami a táskán volt az nonstop az volt. El lehet képzelni milyen idő volt hajnali kettőkor.

Négy körül járhatott az idő, amikor a helyiek észre vették, hogy mi két marha ott alszik a kerítés mellett. Felkelltettek minket és beszéltek egy sort a pályaudvar őrével, hogy engedjen már be minket aludni a padra. Na itt találkoztunk a második igen kedves emberrel. Ő kísért minket mindenhova. Ő volt aki bevitt a terminálra a padra mutatva, hogy sleep ( aludni ). Majd mikor kinyitott a pályaudvar felköltött minket, hogy menjünk be, bent viszont olyan hideg volt, hogy már lassan a leheletemet láttam. Alvásra szinte esélytelen. Kis idő múltán megjelent egy „sörrel” és két sütivel és nemes egyszerűséggel annyit mondod, hogy eat ( enni ). Visszautasítani persze nem lehetett. Reggel nyolc volt, mikor  a busz elindult. Itt tök érdekes volt, hogy jegyet nem kaptál, hanem név alapján szólítottak. Persze minket nem csak mikor kinyílt a busz ajtaja intett a csávó, hogy akkor haladjunk felfele. Elsőnek! J A buszjegy 30.000 IRR volt és másfél óra hossza volt mire megérkeztünk Shustarba.

A pályaudvaron ismét segített nekünk a srác taxit fogni és elmagyarázni neki, hogy a vízimalom komplexumot szeretnénk megnézni és el is kísért a taxival. 30.000IRR volt a taxi. Megérkezésünk után még megmutatta a helyet, aztán búcsút intett nekünk.

A belépő 150.000 IRR és valami gyönyörű, fantasztikus hely. 2500 éves és I. Dareios idején épült és még ma is működik! Ez a hely nálam benne van az iráni top három látni valóban. Az a fura összevisszaság és mindenhonnan mindenhová víz folyik és még is rendszerben van és az, hogy a mai napig működik az valami hihetetlen.

Miután megnéztünk jött a nagy feladat, hogy taxit találni Shushba úgy, hogy közben megnézzünk Choqa Zambirt. A táv kilencven km, de bicskánk majdnem beletört. Először elmentünk a buszállomásra 30.000 IRR-ért, mert ott több a taxis és jobban lehet alkudni és itt jött a feketeleves. Senki nem akart elvinni minket. Choqa és vissza ide az teljesen jó vagy elvisznek oda és ott keresünk mást az is oké, de az hogy Shushba elvigyenek teljesen kiverte nálunk a biztosítékot és nem bírtunk elmagyarázni, hogy akár hiszik akár nem valaki pedig el fog minket vinni. Végül felhívtuk újdonsült barátunkat Ehsant, hogy segítsen már nekünk. Telefont átadva nagy nehezen sikerült megegyezni 500.000 IRR-es tarifába. Egy nagyon kedves bácsi vitt el minket és próbált is beszélgetni velünk, de hát közös nyelv híján nehéz volt. Ilyenkor szoktam én előreülni az anyósülésre, mert teljesen jól el tudok velünk beszélgetni. Ő mondja perzsául én mondom magyarul és mindenki boldog, pedig senki nem ért senkit :D Nekem valahogy jobban megy az ektiviti, mint Alinak. Őt telefonál, ha angolul kell én meg beszélek, ha perzsául kell.

Az első állomás Choqa Zambir. Az egyetlen cikkurát, amely Mezopotámián kívül található. 5000 éves és az egyik legjobban épen maradt és az egyetlen, ami látogatható, mivel az összes többi Iraqban található. A belépő természetesen ide is 150.000 IRR, bár a látvány magáért beszél.

Innen elmentünk még két kisebb cikkurathoz, amit szegény taxisunk igen nehezen talált meg, de a látvány… Pár kisebb bucka és ennyi. Csináltunk róla egy két képet, ha már itt vagyunk alapon, mikor a taxi mutatja, hogy van múzeum is. Bemegyünk, de a mi ott fogad az valami röhej, azért maradtunk, mert jó hideg volt erre megjelenik a jegyszedő, hogy akkor vegyünk jegyet. A mennyi kérdésre 100.000 IRR mond, mi meg a taxissal együtt kiröhögtünk és ott hagyjuk. Szal az ehhez már pofa kell.

Hát majdnem kihagytam, hogy írjak az időjárásról. Negyven fok alapjáraton volt. Choqa Zambirnál, ahogy kiléptünk kocsiból és eljutottunk a pénztárig már éreztem, hogy probléma lesz. Pénztártól kb 100 méter a cikkurat, de mire odaértünk már nedvesedtem. És nem nem úgy! Fújjj… 45 alsó hangon megvolt, mert már taxisunk is panaszkodott, hogy kezd sok lenni az időjárást és hát mire visszaértünk a kocsihoz... Mindenki fantáziájára bízom.

Fél kettő fele érkeztünk meg Shushbe, ahonnan éjszakai busszal mentünk volna Kermansahba, de minő meglepetésre közölték, hogy itt a busz nem áll meg, úgyhogy haladjunk tovább Andimeshbe. No akkor újabb alku a taxissal, telefon Ehsan barátunknak, aki elintézte, hogy plusz 100.000 IRR-ért elvigyen minket a 30km-re lévő városba és a taxis segítsen megvenni a jegyet.

110-zel repesztettünk az úton, de a menetszél egyszerűen forró volt. Komolyan milyen az már mikor már a menetszél is forró… Délután háromra értünk oda. A buszjegy ára 150.000 IRR volt és este hét negyvenötkor indult. Az érkezés hajnali 4re ígérték. Nem volt mit tenni lébecolni és aludni az állomáson, mert abból ma igencsak hiányt szenvedtünk. Kb. egy órát, ha aludhattunk, mikor meglátott minket az a férfi, aki eladta nekünk jegyet. Odajött és intett, hogy keljünk és menjünk vele, mi pedig nem tudtuk mire vélni. Elvezetett az irodába rámutatott két székre, meg asztalra, hogy lábat nyugodtan felrakhatjuk és aludjunk. Nagyon kedves volt. Hihetetlen, de ahogy távolodunk a turistás helyektől, úgy találkozunk egy kedvesebb, aranyosabb emberekkel, akik tényleg megbecsülnek minket és segítenek ott ahol tudnak.

 

Költés:

330.000 taxi, 300.000 belépő, 180.000 buszjegy, 40.000 csomag datolya, 12.000 3db rágó, 20.000 telefonkártya, 60.000 2db hamber

 

Összköltés: 942.000 IRR

Augusztus 30.                       Kermansah    =>   Sanandaj

 

      

         A busz négy órakor érkezett volna Kermansahba és úgy voltunk vele, hogy két órát alszunk a buszállomáson, majd nekivágunk a városnak. Ne ebből az lett, hogy hajnali fél háromkor szóltak, hogy megérkeztünk és kell e taxi, mert itt áll a busz mellett és már indulna. Mi meg még csak ki se látunk a csipás szemünkből, hogy mi van. Szóval a busz másfél órával hamarabb érkezett és város szélén rakott ki minket. Fasza… Ebből mindenképp szállás lesz. A taxis 40.000 IRR-ért vitt be minket a központi Azadi térrel, ahol a legtöbb szállás található. Hajnali 3-kor bekopogtunk vagyis Ali odaverte az LP-t bejárati üvegnek és előkerült a portál álmos és durcis szemekkel, hogy azért finomabban is lehetne. :D 600.000IRR-ért kaptunk légkondis, tv-s, hűtős, reggelis, közös zuhanyzós szobát (Azadi Hotel). Mondjuk már ránk fért a fürdés szal titokban örültünk neki.

         Reggel kilenckor keltünk. Reggeli után kerítettünk egy taxist, aki hajlandó volt elvinni Bisotunba 200.000 IRR-ért oda vissza. Menetközben elővette legjobb angol tudását és nagy nehezen társalogtunk is. Haláli kedves pasi volt, bejött velünk mindegyik helyre és ő is megnézte a dolgokat. Eléggé úgy tűnt, hogy most van itt először. Kiderült róla, hogy tanár. 25 éve tanít és most kapaszkodjatok havit száz dollárt keres. Két helyen voltunk. Az egyik Bisotun. Hatalmas nagy kamu az egész nulla azaz tényleg nulla látnivalóval és 150.000 IRR belépővel. Senkinek nem ajánlom. A nagy szám egy 70 méter széles és vagy 10 méter magas sziklába véset jelenet lett volna, de valahogy eltűnt. Csak a helye van ott és érdekes módon ezt sehol semmi nem említi, hogy hé te hülye feleslegesen fizeted ki a belépőt és a taxist.

Innen átmentünk egy másik helyre Tak-e Bistun igaz plusz 100.000 IRR-ünkbe került. Na ez a hely is vicces volt. Három jelenetet véstek a falba, ami a bejárattól teljesen jól látszódott így közös megegyezéssel és taxis csodálkozására nem mentünk be közelebbről is megnézni. Mondjuk eléggé visszatartó erő volt a fejenkénti 100.000 IRR belépő. A következő hely meglepetésünkre gártisz volt, mivel több helyszínben nem egyeztünk be. A pasi felvitt minket egy hegy oldalában épített park szerűséghez, ahonnan egy kis patak folyt lefele és gyönyörű kilátás nyílt a városra.

Egy körül értünk vissza a szállásra. A taxis hálálkodva és testvérének nevezve engedett minket utunkra és látszott rajta, hogy jól érezte magát velünk. Nem utolsó sorban pedig igen jól keresett. Öröm az ürümben, hogy a útikönyv a taxiba maradt és későn vettem észre, de soha jobbkor ne vesszen el, mert már csak egy fél nap volt hátra az iráni utunkból.

30.000 IRR-ért vitt ki minket a taxis buszállomásra. Vicces volt, hogy az egyik ember segítve elmondta, hogy merre találjuk a minibuszt Sanadaj felé, míg a másik taxit ajánlotta és csúnyán beszólt a minibusz ajánlónak, hogy miért kellett elmondani az igazat. Végül 5 perc sétával elértünk a buszhoz ( 28.000 IRR ), ahol örömmel és tárt karokkal vártak, mivel mi voltunk az utolsó két ember, aki még hiányzott a buszról. És mint tudjuk busz üres székkel nem indul. A buszon halál kedvesek voltak az emberek, szinte mi voltunk a központban. A mellettem lévő srác folyamatosan próbált kommunikálni nekem a telefonja angol perzsa szótárjának a segítségével. Folyamatosan tömte belém a sós magukát és a különböző chipseket vegyesen. Ellentmondani persze nem lehetett. Két óra volt a busz és 25.000 IRR-t fizettünk taxisnak, hogy bevigyen a központba a szálláshoz. Az első tele volt. A másodikban kaptunk csak szobát ( Nehro Hotel ) aludni megfelelt, bár fürödni egyikünknek se volt gusztusa, pedig nem volt semmi baj a vele. A szállás ára 400.000 IRR volt két főre.

Kimentünk szétnézni és ami ezek után következett az vmi nagyon durva volt. Ittunk almás séket 10.000 IRR, majd találtunk másnap reggel kilencre buszjegyet 496.000 IRR és mikor érkezik kérdésre a válasza az volt a csókának, hogy hat óra hossza. Ami elég furcsa volt, mivel 350 km sincs a két város között. Mivel nem működött a számítógépe, ezért 20.000 IRR-ért rábízott egy öreg emberre, hogy vigyen át minket egy másik irodába. Útközben a pasi egyszer csak lehajolt és a zoknijából elővett egy flaskát, meghúzta és mosolyogva közli, hogy wiskey. A buzija meg nekünk nem adott…

Visszafele betértünk egy moziba, hogy hát na olyan is kell. A mozijegy 30.000 IRR volt és egy óra múlva kezdődött. Vissza szállásra és közben látjuk, hogy sok olyan árus van aki étkészletet, üveg árult kínál. Ki is néztem magamnak egy szép kör alakú tálaló szettet, ami negyedekre volt bontva. Kérdem is, hogy mennyibe kerül, de csak nem akarja emberi nyelven elmondani az árat, majd egy fiatal lány segít és nagy nehezen kiszámolja az úján, hogy 8. Mondom 80.000 IRR? Igen! Hát mondom akkor kérek egyet. Aztán látok hat kis üvegtálaló kis izét. Ára 35.000 IRR értitek 250 HUF. Hát mondom akkor azt is elviszem, körülöttem már mindenki röhögött, hogy hülye külföldi mit vásárol össze vissza.

Letettünk a szálláson a cuccot, de a mozi felé csak megálltam még egyszer jól körülnézni. Így vettem két kis cukor tartó szerűséget 40.000 IRR-ért és törhetetlen üvegű tároló edényt 3 darabosat 100.000 IRR-t. Ennyiért tényleg átcipelem a világon :D

A moziban még vettünk két vizet popcornnal 30.000 IRR-ért és mikor foglalnánk el a helyünk mondja a beengedő csávó, hogy pillanat és felállít két csaj teljesen máshol, hogy üljünk oda…

A film nagyon durva volt. A lényege az volt, hogy a főszereplő csaj, kicsit megzakkant mikor kiskorában egy csávó megerőszakolta többször is és nagykoráig, ha meghallott bizonyos hangokat, hasonló embereket, akkor teljesen megijedt és hülyeséget csinált. Egyszer eret vágott vagy a legdurvább, amiért börtönbe került megölt egy embert, mert azt hitte az volt, aki megerőszakoltam. Persze ez mind visszaemlékezésből derült ki, amikor a rendőrségen hallgatták ki. Végül sajnos elítélték és úgy volt vége a filmnek, hogy viszik a kivégzőhelyre. Ha jól értettük a végét, akkor lett volna egy tanú, aki mellette van, de az utolsó pillanatban túllőtte magát és meghalt. A legdurvább az egészben viszont az volt, hogy rengeteg fiatal, kiskorú tizenegynéhány éves kislány is ott volt a moziban az anyukájával.

 

Költés:

500.000 szállás, 496.000 buszjegy Iraqba, 200.000 taxi, 250.000 üvegek, 45.000 mozi, 10.000 sék, 35.000 vacsi, 28.000 busz Sanadajba kb ennyi :D

 

Összköltség: 1.681.000 IRR

 

Augusztus 31.                       Sanandaj    =>   Sulaymanijah ( Iraq )

 

Reggel negyed kilenckor már a taxisállomáson voltunk ( 50.000 IRR a taxi ), ahol egy ismerős arc fogadott. Kiderült, hogy ugyanazzal a társasággal megyünk akikkel Kermanshaba mentünk és az az ember volt ott, aki kedvesen megengedte, hogy a irodájukba aludjunk Andimeshben. Az utolsó pénzből vettem még innivalót, rágót, ilyen kis apróságokat, amik még otthon jól jöhetnek. Jóóó igen lehet szapulni, hogy hülyeségekre költöm a pénzt, de pl itt egy rágó harminc forint otthon majd kétszáz és pici helyen elfér az össz súlynál meg se nem oszt se nem szoroz.

A busz, majd húsz perces késéssel indult. Ja és VIP volt, akkora lábtérre, meg üléssel, hogy vááááóóóó. Ráadásul az első sorba kértük a jegyünk, úgyhogy láttunk mindent. Szóval 9.20kor kezdődött a hat órának gondolt út. A határig kb 150 km az út. Haladunk is szépen, majd elkezdődnek a hegyek. És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy örömömet fejezem ki a jól működő iráni gazdaságnak. Főleg a exportot a határ felé vagy legalábbis Marivan felé tartó forgalomnak. Csak, hogy mindenki lássa szeme előtt. Az út úgy néz ki, hogy dombra fel, hegyről le, dombra fel dombra le tekereg kanyarog az út. Na most ezek a böhöm nagy kamionok 10-zel, azaz tíz km/óra sebességgel mennek felfele ( nem vicc, elől ültünk, láttuk ) és 20-szal, azaz húsz km/órával jönnek lefele. Azt hittem agyvérzés kapok, mikor a huszadikat kerülgettük és közbe kb 10-zel megyünk. Az előzés is olyan volt, hogy kanyarban egyenesben, ha már épp belátták az utat akkor uccu neki. Mire busz felgyorsított harmincra és felváltott 3 sebességet, már rég lehagytuk a kamiont. 6, azaz hat óra hossza alatt abszolváltuk a 150km-es utat. Ja ja hat óra…

Aztán jött a határ. Buszról mindenki le. Táska kivesz, hátra felkap irány a határ. Az iráni oldalt kb 20 percet álltunk sorba a napon, majd séta a kurd határra. Először csomagellenőrzés, ami annyit tett, hogy bemész egy konténerbe, ahol van három katona. Egyik egy sámlin ül, a másik egy vaságyon, a harmadik meg íróasztalnál és mindenki egy egy emberrel foglalkozik. Persze a magyar útlevél láttán rögtön mindenki fejet vakart, hogy akkor mi hol is vagyunk és általában a kontinens meghatározásával is problémák akadtak. Az angol kommunikációról nem is beszélve. Végül elengedtek minket, mert nem tudtak velünk mit kezdeni. Közben megismerkedtünk egy kedves iraqi férfival, aki mindenféle segítséget ajánlott fel, még az egyik szállodát is felhívta, hogy van e üres szobájuk. Ezután jött a rendes kurd határátkellés. Útlevelünket elvették és kérdezték, hogy vízumunk van e és mivel EU állampolgárok vagyunk, ezért 15 napig vízummentesen tartózkodhatunk az országban. Na igen ám, de országunk elhelyezésével ismét akadtak gondok, szal útlevéllel a határőr eltűnt, hogy kiderítse kel e visa vagy nem. Végül a újdonsült iraqi barátunk segítségével sikerült elérni a pecsétet az útlevelünkben. Persze amúgy is sikerült volna csak így sokkal egyszerűbb volt. Végül egy fénykép a buksinkról és már kaptuk is a három pecsétből álló igazolást, hogy beléptünk IRAQ KURDISZTÁNI RÉGIÓJÁBA.

Ezt is megéltük, hogy 27 évesen beléptem IRAQba.

Iráni idő szerint négykor léptünk be Iraqba. Itt másfél órával kellett visszaállítani az órát, úgyhogy fél háromkor elkezdtük utunk második felét a kb. 100km-es utat a végállomásra. Először is megálltunk tankolni, amit úgy kell elképzelni hogy óriási benzines hordókból szivattyúzták át a benzint.

Este hat óra volt mire megérkeztünk Suleymanijahba. Útközben három katonai ellenőrzőponton mentünk át. Az első kettőnél feljött a katona és ellenőrizte az okmányokat. Harmadik Sulej előtt volt. Na ott mindenkit letereltek a buszról, katona összeszedte a útleveleket bevitték egy helyre, ahol leellenőrizték és egyesével szólítva adták vissza. Bezzeg mikor a miénkhez értek. Megkértek minket egyesével, hogy fáradjunk be az „irodába”. Hol lakunk , vízum hol van, mi a nevem kérdésekkel bombáztak. Alinak a pólóját is meg akarták venni :D

Érdekes volt látni, hogy minden ilyen katonán U.S. ARMY ruházat volt.

Este hat volt mire megérkeztünk vagyis kb. 300 km-t megtettük cca. tizenkét és fél óra alatt.

„Buszállomás környékén tettük pár sikertelen próbálkozást hotelt találni, de mindegyik tele volt. Végül a ötödik hotelben találtunk szobát ötven dollárért, de mikor bementünk a fürdőbe abban a pillanatban fordultam sarkon és húztunk onnan el. Taxiba ültünk ( 5000 IQD ) és elmentünk a központban. Itt kezdődött újra a kálvária, mert az összes hotel tele volt a hétvége és a nyári szünet miatt. Mindenki most utazik. Végül egy egész jó hotelben kaptunk négy ágyas szobát. Először 60 dollár lett volna, de végül lealkudtam ötvenre és az ötven dolcsiból is kaptunk vissza 10.000 IQD vagyis összesen erre az éjszakára 40.000 IQD volt, ami kb. 40 dolcsinak is felel meg. Ezért kaptunk egy gyönyörű szép, hatalmas, légkondis, tv-s, hűtős szobát reggelivel.

Este még lementünk vásárolni egy kis innivalót és utána végig a net előtt ülve pótoltuk be a négy napos lemaradásunkat.

 

Költés: 1 USD = 12.100 IQD

           2500 taxi, 20.000 szállás, 250 víz, 500 cola

 

Összköltés: 23.250 IQD

 

Szeptember 1.                                                    Sulaymanijah

 

 

         Komolyan mondom egyre nagyobb problémát jelent ezt az útinaplót megírni. Remélem, aki olvassa majd lesz olyan kedves és ír visszajelzést, hogy van értelme, mert jelenleg kaksizni is nagyobb kedvvel megyek el. Az egyetlen, ami vígasztal, hogy remélem majd az unokáim örömmel olvassák a nagypapi merre járt a világban.

         Szóval reggeli után neki vágtunk a városnak. Sajnos ez a város sok látnivalót nem tartogat számukra egy mecseten és két múzeumon kívül. A mecsetre szinte ráláttunk az ablakunkról, így ez adott a volt. A másik a városi múzeum, ami Kurdisztán második legnagyobb múzeuma. A vicces az volt mikor a helytől egy saroknyira kérdeztük a rendőrt, hogy merre található és nem tudta megmondani… A belépés ingyen. Maga a múzeum nekem nagyon tetszett. Végre nem egy olyan átlagos múzeum, ahol görög, római cuccokat vagy ezek hatását észre vehető dolgokkal találkozik az ember, hanem tényleg régi az emberiség „kezdetéről” származó dolgokat láthattál, amik 4-5-6.000 évesek.

         A másik hely, ami szintén ingyenes Ana Surana, ami Szaddamnak volt a 80-as években a titkosszolgálati bázisa és ahol sok sok ember kínoztak és öltek meg. Az udvaron különféle katonai eszközöket, tankokat, csapatszállítót, lövegeket lehet látni. Van egy tükörterem aminek a tetején kb 4000 kis világító égő van, ami azt szimbolizálja, hogy a diktátor hány falut tűntetett el a föld színérő. Egy harmadik épületben, pedig azt nézhetted meg, hogy hol, hogyan és milyen körülmények között laktak az „elítéltek” és hogyan kínozták őket. Ez az eredeti helyszín is egyben. Tisztára hasonló ahhoz, ami Phnom Phnemben van és ahol a Pol pot kínozta az embereket. Amúgy eléggé lepusztul az épületegyüttes körös körül kívülről golyó ütötte nyomok vannak.

A nap maradék részében utazási irodákból ki, utazási irodákba be jártunk keltünk és próbáltuk elintézni, hogy vigyenek el minket Bagdadba másfél napos egy éjszakás városnéző túrára. Sajnos minden igyekezetünk és pénzünk ellenére ( már 500€-t is kínáltunk ) nem jött össze a dolog, mert a tényleges iraqi vízumhoz három hétre van szükség és hiába a sok pénz lehetetlen egy nap alatt megoldani. Csak mellékesként írom le, hogy Sulej Bagdad távolság repülővel kb. 70 USD és Bagdad Erbil, pedig kb. 90 USD. Napközben még vettünk egy sim kártyát is 5.000 IQD-ért.

Amúgy hihetetlen, ami a városban folyik. Szeptember második felében választásokat tartanak és az a kampány, ami itt van nagyon brutál, a magyarországi elbújhat mellette.

 

Költés:

15.000 szállás, 2.500 sim kártya, 5.000 enni inni való, 750 gránátalma

 

Összköltés: 23.250 IQD

 

 

 

Szeptember 2.                        Sulaymanijah    =>   Erbil

 

 

         Reggel tízre már kint voltunk a Erbil garageban ( itt így hívják azokat a helyeket, ahonnan a taxik indulnak az adott városba ) és 15.000 IQD-ért már vittek is minket Erbilbe. Sikerült egy nagyon kedves ( lásd megint ez a gonosz ország, amitől csak félni lehet ) középkorú emberrel összeismerkedni. A taxi félúton Kirkuk előtt megállt nem pisi szünetre, hanem tea szünetre, ahol ez a pasi nem csak teát vett nekünk, hanem vizet is. Szimplán jó fejségből, majd mikor elértük Erbil határát megbeszélte a taxissal, hogy vigyen el minket a szállásra, amit előtte felhívott, hogy van e hely. Végül a szállásadónk még ki is jött elénk, hogy ne tévedjünk el. Ugye milyen gonosz ország, gonosz emberekkel???

A szállás maga nem nagy szám viszont mint itt minden Iraqban nagyon drága. A szállás 20.000 IQD volt fejenként, amiért hát nem egy tegnapihoz hasonlót kapták, de aludni jó ez és olcsóbban, ahogy néztük nem nagyon találni. Szóval az eddigi napi 23 dolláros keret simán 35-40 dollárra ugrik, ami hát nem nagyon szimpatikus.

Délután kettőig pihentünk, majd a legnagyobb melegben ( 42 fokban ) neki vágtunk a városnak. Hiába ez a kurdok lakta terület legnagyobb városa sajnos látnivalóban ez se bővelkedik.

A város közepén áll a világörökség képző vár. Ingyenesen lehet bejutni, bár gondolom ez nem sokáig lesz így, mert folyamatosan újítják és hozzák rendbe. Kb 10 évvel ezelőttig laktak itt ember csak annyira leromlott az épületek állaga, hogy kénytelenek voltak kiköltöztetni a lakosságot. Elég sok épületet hoztak már rendbe és ahogy látni lehetett, minden épületet egy egy ország hozatott rendben.

A maradék napunkat arra szenteltük, hogy holnapra találjuk valaki, valamit, utazási irodát vagy akármit, aki elvisz minket Hatrába. Hatra a világ legcsodálatosabb helyre képet alapján. Nem egy Forum Romanum, hogy boka magasságig maradtak fenn az épületek és a többit képzeld hozzá. Nem, nem, hanem teljesen más, épen maradt oszlopok, boltívek, tetők egyszóval gyönyörű.

De a gyönyörű a legszebben, az iraqi emberek egy számjegyű IQ-ja volt. Annyira tudatlanok voltak, hogy az ember már a fejét verte izomból a falba. A történet úgy teljes, hogy Hatra 100km-re van innen az iraqi területen, ahova nekünk vízum kell, de eddig el se jutottunk.

Numero uno utazási iroda. Hogy hova mennénk Hatra? He az hol van? Mutatjuk térképen. Hatra?! Várjunk telefonál. Átadja a telefont, angolul beszél a csávó, elmondjuk mit akarunk, telo visszaad beszélgetnek egy kicsit, lerakja. Majd csillogó szemmel megszólal a pasas, hogy áááá Baszra… Na mondom te hülye gyökér most elmentünk.

Második utazási iroda. Gyönyörű szép fiatal lány ( szeretlek Gyévuska ugye tudod?! ) a do you speak englishre igennel felel. Na akkor jó helyen járjunk, amúgy is nagy szép és mutatós utazási iroda. Probléma felhoz, hogy hát mi Hatrába akarunk menni. Hogy hova? Hatra?! Mutatjuk a térképen. Ohh nagyon sajnálom, de őszintén mondom még sose hallottam róla… Erre már csak azt tudtam mondani, hogy akkor a kedvemért nézd meg a google-n, mert ez így elég gáz…

Bepróbálkoztunk még egy két helyen, de senki sem tudta, hogy miről beszélünk.

Estére még elmentünk egy plázába. Igen plázába. 9D moziba…

 

Költés: minden igyekezetem ellenére, ezt már itthonról írom meg így …..

 

 

 

 

Szeptember 3.                                 Erbil    =>   Dohuk

 

 

 

         Előző nap még úgy döntöttünk, hogy nem maradunk még egy helyett itt, mert a szállás drága és igénytelen, inkább tovább állunk és a következő helyen nem csinálunk semmit.

Reggel táskával indultunk, mert meg akartunk nézni Erbil egyetlen múzeumát, ami a régészeti minisztérium épületén belül van.

Elkezdtem a szokásos szórakozásomat, amit már Sulejben is csináltam. Táska lepakol, kiáll az út szélére és leint az első taxi. Mutatom neki, hogy hova szeretnék menni. Néz bambám, oké mondom akkor haladjál tovább. Következőőőőő, leint, mutat, oké haladjál tovább. Következőőőő, leint, mutat, oké haladjál tovább és ez így ment, míg kb. hatodiknál Ali meg nem unta és visszament a szállásra leírni arabul, hogy mit akarunk. Ahhhhaaa, persze. A szálláson se tudták, hogy mit akarunk, de vmit leírtak a papírra. Végül taxiba ülünk és 5000 IQD-ért száguldunk a múzeum felé. Persze nem találjuk meg, így tovább mentünk a garageba, ahol 15.000ért taxiba ültünk és elindultunk Dohuk felé.

Útközben megálltunk teázni, inni, wczni egyet. A pulton lévő üveg alatt tele volt különböző pénzzel, így én is előrukkoltam egy 500Ftossal, ami a pultos kimondhatatlanul örült. J Úgyhogy, aki megáll Dohuk és Erbil közötti úton egy teára ( valószínűleg mindenki ugyanott áll meg ) és lát egy 500ftost a pulton, akkor az az enyém volt!

Dohukba érve fél órán át kerestünk szállást, mert a legtöbb tele volt, a maradék pedig drága. Végül a Hárem Hotelben szálltunk meg 15.000 IQD-ért fejenként. Ezért egy kétágyas szoba, normális fürdő és légkondi jár, ja és a recepciós arra kérdésre, hogy hol vannak az asszonyok és hogy benne van e az árba nem válaszolt. Lehet azért mert magyarul kérdeztem és amúgy is gagyi poén volt. Bár Alinak tetszett :D

Dohuk sem arról híres, hogy sok a látnivaló. Van egy képzőművészeti vagy vmi hasonló múzeum illetve egy gát. Mivel későre járt így a gátat vettük célba.

A móka kezdődik. Taxi leint. Mutatom, hogy Dohuk Dam, semmi.. Következő, Dohuk dam, semmi. Következőőőőő és ez így ment. Egymás után álltak be a taxit, mígnem a nyolcadik megszólal angolul, hogy mit is akarunk. Okés, picit előrébb vagyunk, úgyhogy kezdődik az ektiviti. Megérti és 3000 IQD-ért már indulunk is. Közben a taxis eldicsekszik, hogy hat évet töltött Angliába. Ahhham és a dam ( gát ) szót pedig nem ismerjük….

 

 

 

Szeptember 4.                                          Dohuk

 

         Ma akartunk tovább menni, de legalább is elmenni egy fél napos túrára, viszont a lustaság és az anyagiak győztek, így maradtuk a szállodába.

Az volt a baj, hogy itt 2x45 perces út, is önmagában 40 USD kerül összesen és azért nem volt olyan húú de szép hely, hogy megérje elmenni.

 

 

Szeptember 5.                                          Dohuk   =>   Diyarbakir

 

         Reggel megvettük 35 USD-ért buszjegyet. Este nyolcig szintén lébecoltunk, majd taxival kimentünk a buszállomáshoz.

Este fél tizenegyre érkezett meg a busz és megkezdődött a végtelen utazás. A buszon hál’ Istennek nem voltak sokan így két széket elfoglalva lehetett csicsikálni.

Éjfélre érkeztünk a határhoz. Az irodában lévő srác szerint egy és tizenkét óra hossza között változik az, hogy mennyi idő alatt jutsz át. Jelentem, mi reggel nyolc óra nulla öt perckor léptünk át a török felségterületre. Viszont a határ nagyon jól van megcsinálva. Mindig van valamilyen ellenőrzőpont, akár útlevél, akár csomag, akár pecsételés, hogy egy óránál többet tuti, hogy ne tudj aludni egyhuzamban. Ettől függetlenül minden rendben és egyszerűen ment. Egyedül a török oldalon küldözgettek a sofőrrel minket ide oda az e-visa miatt. Gondolom nem sokat láttak eddig még.

 

 

 

 

Szeptember 6.                                          Diyarbakir

 

 

A határtól még négy óra volt az út. Majd 50 km-t tettünk meg a szíriai határ közvetlen közelében. Értsd úgy, hogy kb. 50 méterre, ha voltunk tőle. 500 méterenként katonai állás, katonával, néhol katonai járművel is. Érdekes volt olyan ország mellett elmenni, ahol épp „háború” van és lehet nem sokára az amerikaiak megtámadják. De nagyon feszültséget nem lehetett érezni és mint kiderült a sűrű állások, azért vannak, mert a határ túloldalán kb 20-40 km-re vannak a szíriai Al-Kaida bázisok.

Diyarbakir rengeteg fejlődött az elmúlt 2-3 évben mióta erre jártam. Gombamód nőttek ki a rengeteg új építésű 10-15 emeletes társasházak és a hozzá tartozó infrastruktúrák. A buszpályaudvar még mindig a város szélén van és az egyetlen busz másfél líráért visz be a központban, ami egy szép nagy tér és egyben a végállomás is. Szállodáról szállodára jártunk míg találtunk egy 70 lírás szobát, reggelivel, légkondival és két csillaggal, ami utunk egyik legjobb szállodája volt. Először egy belső „udvarra” néző szobát akartak adni, de mikor megkérdeztem, hogy térre néző lehet e, akkor egy telefonálás után felvittek minket az ötödikre, ahol egy három ágyas erkéllyel rendelkezőt kaptunk. Örültünk is mint majom a farkának.

 

 

 

Szeptember 7.                                          Diyarbakir    =>   Istanbul

 

 

Délután háromkor indult a Pegasus gép Istanbulba. A legnagyobb problémát a csomag súlya okozta, mivel itt csak 15kgost lehetett ingyen feladni, plusz vettem még hozzá tíz kilót, de mikor ráraktam a mérlegre három kilóval többet mutatott. Kezdődhetett a pakolászósdi. Mikor feladtuk a csomagot megjelent a kijelzőn, hogy negyven perc késés…. Juhúúúúúú ennyivel később érünk oda a jól megérdemelt öt csillagos szállásunkra…

Istanbulba 50 perc késéssel érkeztük és még a poggyászra is egy csomót kellett várni.

A szállás elvileg 3kmre volt a reptértől, bár a taxisnak meg kellett mutatni a szállás foglalását, mert akárhogy ejtettem ki nem értette. Tizenöt líra volt az ára ( az már csak plusz, hogy nincs ingyenes reptéri transzfer ) és utána rá is jöttünk miért nem érti a szállás nevét. Halvány lila fingja nem volt, hogy hol van az reptérhez legközelebb lévő öt csillagos szálloda… Este hat volt mire megérkeztünk hatalmas táskákkal. A recepción kaptunk egy na ne már nektek ide van foglalásotok nézést. A szállásról annyit, hogy szép volt, bár a légkondi nem állt a helyzet magaslatán. A net nem működött fél napig az okairól össze vissza hazudtak, tusfürdő, sampon nem volt a szobába. Szal ennyit az öt csillagról.

Este még elmentünk az 500m lévő plázába és bevásároltam, hogy azért ha kifizettem a harminckét kilót, akkor csak hazaviszek annyit.

 

 

Szeptember 8.                                          Istanbul    =>   Budapest

 

 

         Délután egyre mentünk ki a reptérre. A csomagom keresek 31.8kg-mal lett feladva. A kézitáskám 10 kg és a szatyor 4 kgot nyomott és Alinál is volt 3 kg cuccom. Szóval igen. Jó turista voltam és sikeresen mindenhonnan hoztam valami hasznos dolgot.

A gép pontosan indul és érkezett is Pestre.

        

                                                        TÚLÉLTEM

 

 

 

Értékelés:

 

Irán: 10/10

Irak:   4/10

Összhatás: 8/10

 

Irán nagyon jó hely. Mindenkinek maximálisan tudom ajánlani. Kedves emberek, szép helyek és olcsó árak. Lassan félre kéne tenni azokat az emberekbe rögzített dolgokat, hogy bizonyos helyek veszélyesek. Bármelyik fejlett ország megirigyelhetné, azt ami ebben az országban folyik. Kezdve attól, ahogy az emberek, családok, generációk összetartanak folytatva addig, hogy szinte az ország mindenből önellátó. Akármit veszel, az van ráírva Made in Iran vagy legalább is perzsául :D

 

Irak, Kurdisztán csalódás volt számomra. Minden minimum háromszor annyi, mint Iránban és látnivaló szinte semmi vagyis ami van az nagyon szép és tényleg egyedi a világon, de azok mint a tényleges Iraqban vannak. A másik, hogy semmi saját terméke nincs az országnak a palackos vízen kívül. Minden Made in Turkey, Kuwait, China.

 

Összességében

 

Jó volt. Iránba tuti visszamegyek még. Iraqból pedig elég volt ennyi.

2 komment

Címkék: iraq Irán Erbil Shiraz Esfahan Istanbul Teherán Yazd Ahwaz


2013.01.16. 23:02 AzUtazó

Palesztina

Január 10.

 

Kezdjük azzal a szakállas történettel, hogy

 

SHALOM (ez nem köszönés csak kiégtek a H.E.G.Y.E. betűk)

 

A gép pontosan indult és idő előtt jó 20 perccel érkezett Tel-Avivba. Szokásomhoz híven sikerült az egész utat végig aludni. Leszállás volt egy kisebb hullámvasutazás, amit a felnőttek kisebb nevetéssel a gyerekek meg sírással honoráltak.

A beszállásról viszont érdemes pár szót ejteni. Érdekes volt látni, hogy a kézipoggyász kicsi volt és nagy. Az, hogy a kicsi nem fért bele a keretbe nem probléma, az hogy olyan utazótáskákat hoztak fel, hogy csak lestem nem volt probléma. A legpofátlanabbak viszont a …. voltak. Volt olyan, hogy sporttáska, kis táska és három szatyor én meg csak lestem, hogy WTF?! Érdekes volt az is látni, hogy az első két sorban és a közepén a vészkijárati sorban egy emberen kívül, mindenkinek fázott a feje.

Gép csőre állt és, ahogy elindultunk az útlevél ellenőrzés felé már az első 50 méteren kiszúrtak és félre állítottak beszélgetni (sárgás zöld kabáttal mondjuk nem nehéz). Jöttek is a kérdések, hogy minek, hova, kihez, miért jöttem, aztán mikor meglátták a szíriai és libanoni pecséteket onnantól nem volt megállás. Egy jó 5 percet beszéltünk mire utamra engedtek.

10 perc séta után érkezés az útlevél ellenőrzéshez. Kevés ember kiszúrtam egy csaj határőrt na mondom csak nem baszogat. Épp telefonált mosolygott is össze vissza, mondom te vagy az én emberem. Elveszi az útlevelet nézi ellenőrzi közbe beszélget tovább, majd mikor elkezdi a pecséteket nézni telefon lerak és komorrá válik az arca. Na mondom helyben vagyunk. Kérdések megint. Honnan, hova, miért, kivel. Oké kérem fáradjon félre egy kis türelmét kérem. Beküldtek egy kis leválasztott helységbe, ahol ment a foci a tv-be és rajtam kívül még legalább 8 ember volt. Kivétel nélkül vmilyen török tévés stáb tagjai. Várok jó 15 percet, majd egy másik ember hív, hogy akkor jöjjek. Kis irodába be. Honnan, hova, miért, ismerősök, hol alszik, mit néz meg, miért volt Szíriába és Libanonba, mennyit volt ott, miért volt ott, apja neve, nagyapja neve (nem vicc), telefonszám stb. 15 perc beszélgetés. Újra kiküldtek, hogy várjak. Már legalább egy óra telt el a gép leszállástól, mikor megjelenik egy újabb pasi, hogy menjek vele. Kisebb szoba, kezdődik az egész előröl, de már bonyolódnak a kérdések. Minek jött, hogy jött, van e munkahelye, ááhhh, hogy nincs akkor miből fizette, akar e Palesztin területre menni, mit fog megnézi, zsidó e, miért volt Szíriában, Libanonban, van e ott ismerőse, biztos hogy nincs ott ismerőse?, e-mail cím, telefonszám mobil és otthoni és csak úgy záporoztak a kérdések. Ennél az úriembernél már jó 20 percet töltöttem, majd újra kiküld.

Na mondom itt már vissza leszek fordítva, meg ha jön egy újabb ember, akkor már probléma lesz. 19.40kor szállt le a gép és már 21.40nél jártunk mire megjelent egy nő kezében az útlevelembe, hogy akkor mehetek. Azért egy kisebb fajta kő esett le az én szívecskémről.

Az útlevélbe nem pecsételtek semmit, hanem kaptam egy papírt vonalkóddal, fényképemmel és azon volt a pecsét. Át a határon és indulás a vonathoz. Az mondjuk érdekes, hogy ha lett volna egy feladott poggyászom, akkor az észem másfél óráig ott rótta volna a köröket a szalagon.

A vonatra jó félórát kellett várni, plusz még egy 12 perces késés. A jegy 15 sékel volt (1 sékel 61ft) és kb. 25 perc alatt bent volt a városban. A pályaudvartól jó 25 perces sétával, éjfél előtt 20 perccel meg is érkeztem a hostelbe, ami a kikötőtől nem messze, a parttól 150 méterre található.

Szándékomban állt elmenni Ramallahba, a Palesztin Igazgatási Terület fővárosába már csak brahiból hiszen azt mindenki csak a tv-ben látta, viszont most egy kicsit megszeppentem tőle.

Minden adatott gépre vittek és igaz, hogy csak 10 km-re van Jeruzsálemtől, de ha útközben megállítanak valahol és belenéznek a gépbe és meglátják, hogy ki vagyok, mi vagyok, hol jártam, hát lehet el leszek picsázva rendesen… Majd meglátjuk.

 

 

Január 11.

 

Reggel 9kor keltem a kényelmesség jegyében. A hostel reggelire fenomális volt, főt kaja, saláták. Nem is tudom volt e hostel, ahol ilyen finom kaja volt.

Még előző este a vonat mellett döntöttem, de mire megérkeztem Jeruzsálem óvárosába már igen bántam a döntésemet. Éppen, hogy elértem a 10:21es vonatot. A jegy 22,5 sékel volt és másfél óráig tartott az út. Mentségükre legyen mondva az egy órás buszos menetidővel szemben, hogy a táj nagyon szép! A probléma ott kezdődött, hogy a vasútállomás kint van a város határában. Gondoltam én naivan, hogy busz biztos van hisz a térkép alapján max 5-7 km lehet az Óváros. Buszgarázs épp az állomás mellett volt. Besétálva elkaptam egy sofőrt, aki készségesen a 6os buszhoz invitált átadott a sofőrnek, hogy nyugodtan szálljak fel 4 perc múlva indul. A buszjegy 6,6 sékel volt. Indulás után még egy kókuszos csokit is kaptam tőle. Eddig komolyan mondom csak jó tapasztalatom volt Izreaelbe.

A problémák ott kezdődtek, hogy tudtom nélkül egy „városnéző” buszra váltottam jegyet. Akárhány kivolt rakva, hogy center tuti a másik irányba kanyarodtunk. Írd és mond 81 percet utaztam a busszal… Nyolcvanegy percet!  Így értem majd délután kettőre a Citadel Youth Hostelbe. Amit meg kell mondjak igen jó hely. Ha jól sejtem a várfal egy részében van. Mindenhol boltív, kicsi szűk helyek, mintha egy vár alsó részében lenne az ember. Mondjuk azért van negatívuma is. Ami inkább a pofátlanságot súrolja. Szerintem kb 3x3m-es a szoba. Van benne 3db emeletes ágy és még ehhez beraktak két egy személyes ágyat, de azok már rálógnak az emeletes sarkára. Plusz ge.i hideg van. És igen akárki akárhogy gondolja, itt nincs mindig meleg, van hideg is. Tegnap vagyis az indulás napján délelőtt Édesanyám könyörögve hívott fel, hogy jöjjön már meg az eszem, mert az egy dolog, hogy szír, libanoni pecséttel akarok belépni az országba és két napja 10 éve nem látott mennyiségű eső esett Tel-Avivba, de az már mindennek a teteje, hogy 10-e reggelre 15-20cm hó esett Jeruzsálembe (elvileg 20 éve nem esett ennyi) teljesen megbénítva a közlekedést. Nem jártak a buszok, autópályát zártak le és tanítási szünetet rendeltek el. Csak azt nem értem, hogy miért gondolta azt, hogy én ezért nem fogok menni. Épp ez volt plusz, hogy na akkor haladjunk, mert ilyet nem minden nap lát az ember. Viszont az embernek csak eddig terjed a figyelme. Azt már senki nem nézte meg, hogy már 10én délután 5 fok lesz és 11ére már 10 fok felett napsütéssel. Mondanom se kell, hogy mire megérkeztem havat csak eldugott, árnyékos helyen lehetett találni, meg egy két helyen, ahol kupacba hordták.

A délutánom óvárosi sétával telt. Meglátogattam a híres Siratófalt és bevallom őszintén soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer valaha ide el fogok menni.

 

Január 12.

 

Mivel sabath van, így úgy döntöttem, hogy csak kényelmesen csinálok mindent, későn is keltem.

A mai nap Jeruzsálem történelmi részének körbe járásával telt. Egyszerűen annyi minden régi, történelmi emléke van, hogy felsorolni is nehéz lenne és nem is fogom. Nem is tudom, hogy fogalmazzak talán tőlem egy kicsit fura lenne, mert mintha valamiféle lelki feltöltődés tapasztaltam volna. Kiskoromba szinte minden vasárnap jártunk/tam a templomba (római katolikus) és nagyon jó volt látni azokat a történelmi helyeket, amikről nap mint nap szólt a prédikáció. Kezdve a keresztúttól a olajfák hegyén át Szűz Mária sírjáig bezárólag nagyon sok minden. A legjobb dolog az volt, mikor sírnál az egyik paptól kaptam egy keresztet ajándékba, ami nem több, mint egy sorozatgyártott sima fakereszt, de nekem valamiért sokkal többet jelent. Ne e kérdezzétek miért.

Szóval így telt a mai nap sétával és újabbnál újabb történelmi helyek felkeresésével.

 

Január 13.

 

Szövegezzük le azt, hogy eddig a németekkel semmi bajom nem volt azon túl, hogy németül beszélnek, de amit ez a két ………. ………… ….. ………….. ….. német lerendezett este, hát az kinyitotta bicskát a zsebembe. Mondjátok meg nekem, hogy két öreg bőven nyugdíjas kor felett lévő német párnak mi a re.kes fa..ért kell egy 8 ágyas szobába megszállnia? Ba..zus úgy horkoltak szinkronba egész este, hogy az valami ember feletti volt. És ne nevess!!!! Nem vicces!!!

Emiatt kissé kialvatlanul és későn keltem, így borult a napi program. Egy órával később keltem a tervezetnél, ami pont elég volt délután ahhoz, hogy ne érjek át Ramallahba.

Fél 10es busszal indultam el Bethlehembe és az ára 7.3 sékel volt, de ez is olyan volt, mint a hatos busz, csak itt nem Jeruzsálemet nézted meg hanem, Bethlehemet és környékét… A két város között elvileg 10km a távolság, na ezt sikerült 60 perc alatt teljesítenie és ráadásul olyan helyen rak le, ahol semmi nem jelzi, hogy merre is kéne menned a főtérre és Születés templomához. Emiatt automatice a taxis hiénák áldozata leszel, pedig visszafele sétálva kb 20 perces séta sincs. Hát ha esetleg vki arra jár az tudom mondani, hogy jön a busz kikanyarodik balra és megáll, onnan elindulsz visszafele és balra kanyarodva sétálsz egyenesen végig végig. De ha nem megy akkor egy rendőrt kérdezzél meg van belőlük nagyon sok, mindegyik tud angolul és nagyon kedvesek vagy menj be egy boltba.

Szóval sajnos már öregszek és beleestem. Végül lealkudtam 25ről 15re a fuvart, de a végén 102 lett. Ugye milyen ügyes vagyok? :D A lényeg az volt, hogy igazából lyukat beszélt a hasamba ( viszont az tény, hogy nagyon kedves volt, nagyon sok érdekeset mondott és sokat tanultam) így végül a beadtam a derekamat egy jó nagy alkudozás után, hogy 70 sékelért vigyen el Herodiumba, ami egy tényleg jó kis hely szép kilátással. A belépő diákoknak 22 sékel (igen még az vagyok, még mindig :D ) és kapott a csávó egy 10es borravalót, mert tényleg érdekes dolgokat mondott. Így jött ki a 15 sékeles út 102 sékelért. A lényeg viszont, hogy ennyit nemért.

Végül a csávó elvitt a Születés templomába, amiről ugye nem kell többet mesélnek. Próbáltam naivan úgy menni, hogy esetleg egy misét sikerüljön elkapni. Elkapni sikerült is csak nem misét, hanem temetést. Hát nem volt egyszerű végig nézni, ahogy az asszonyok ott szenvedtek kettő el is ájult még az elején. Aztán ahogy vártam a soromra, hogy az oltár alá lemehessek, akkor lett vége és vitték kifele a koporsót. Azt sírást, amit hallani és látni lehetett. Nem egyszerű elveszteni egy szerelmet. Egy fiatalasszony volt teljesen önkívületi állapotba esélyes, hogy a férje volt a koporsóba. Mondjuk nem is csodálok, hogy így ki volt bukva teljesen nyitott volt a koporsó az aljától a tetejéig és úgy vitték ki a templomból és ekkor másodszorra is összeesett szegény.

Na de visszatérve a templomhoz, megint adott egy löketett, hogy láttam azt a helyett, ahol a kis Jézus „született”. Ez számomra olyan nagydolog.

Úúú szóval a szólásszabadság jegyében itt most kipontozom a véleményem izraelről. Szóval emellett igazából, annyi minden szép, történelmileg nagyon fontos látnivaló van az országban egy katolikus számára, hogy sose gondoltam volna vagyis igen, de nem fogtam fel, hogy ez is itt van meg ez is meg ez is na meg ez is és némá még ez is itt van.

Bethlehem, mint város tetszett nekem. Kedvesek az emberek és ami a legfontosabb olcsó az élet. Az összes szuvenír itt fél áron van és mindent meg lehet kapni, amit Dzseruszálemben is. Falafel pitában pl. a 16 helyett (ezt láttam a legolcsóbbnak) itt csak 5 sékel szóval rögtön betoltam kettőt és hoztam egyet haza is :)

A visszaút is zökkenőmentes volt. Annyiban különbözött, hogy ha kifele mész Palesztin területről, akkor mindig feljön egy fegyveres és vele egy határőr. Semmit nem csinálnak csak megnézik az útlevelet és meg van e hozzá a papirosod. Mondjuk erről a buszról lekaptak két Palesztin fiatalember (ok ismeretlen) és nélkülük mentünk tovább.

Délután három volt mire visszaértem, így maradt a sétálgatás az óvárosban és még eltöltöttem egy fél órát imádkozó emberek nézegetésével a Siratófalnál.

Sötétedés után visszamentem a hostelben és neteztem, mikor a szobából kijön két srác és magyarul beszéltek… No comment.

Ja azt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok a magyar itt, eddig mindenhol találkoztam velünk. Úgy látszik jó ez a Wizz járat.

Szinkronba horkolás persze maradt.

 

Január 14.

 

Erőm nem sok volt, de sikerült időben 7.30kor kikelni az ágyból. Nem is tudom mikor keltem ilyen korán legutoljára. Mondjuk meg is lett az ára. Ramallahba tartó buszt szinte ugyan onnan indul, ahonnan Bethlehembe vagyis a Damaszkusz kaputól. Alapjáraton kimész a hostelből jobbra fordulsz, majd balra és már ott is vagy. Persze közbe sétálni kell egy kicsit. Na ez ma reggel nem sikerült kóvályogtam össze vissza, mint fing a fürdőbe, pedig hányszor megtettem ezt az utat.

Ramallahba a 18as busz megy. Van belőle kicsi is és nagy is. Nálam a kicsi, mikrobusz volt a nyerő. A buszjegy 7,3 sékel volt. Az út hossza kb. 40 perc, de nagyban függ dugótól, ami elég sokszor előfordul mindenhol. A „határon” való átkelés ugyanolyan volt mint előzőnap. Palesztin területre való belépésnél senki nem néz semmit. Tegnap is voltak már azok a bizonyos falak, amiket a zsidók emeltek, de itt Ramallah felé már igen csak magasak voltak (simán volt 6-7m), szögesdróttal rásegítve. Egyszerűen nagyon brutális volt. Hihetetlen, hogy egy nép ilyet megtehet. Kíváncsi lennék, ha mi a  ….. szemben ezt alkalmaznánk. A busz a központba érkezett (már amennyire ezt térkép nélkül meg tudtam állapítani, mert érdekes módon se Bethlehemnél, se Ramallahnál a google térkép nem valami bőbeszédű….).

Lehet az én szegénységi bizonyítványom, de Jasser Arafat sírjánál nagyon más látnivalóról nem tudtam, így csak azt néztem meg. Egy jó 15-20 perces séta onnan és meg lehet kérdezni bárkit, mindenki nagyon kedves, közlékeny és 10 emberből 9 tuti tud angolul. Maga sír, mauzóleum nem nagy durranás. Mennyire kívülről megállapítható egy nagy épületkomplexum, amit hatalmas fal vesz körül. Egy „bejárata” van, ahol állt egy pár katona. Oda mentem, hogy Arafatot szeretném látni. erre az egyik katona elkísért beljebb egy kb. 100m-re. Ott volt egy épület, fala üveg, bent semmi, előtte pedig egy kőtömb azon arab szöveg és a katona szerint ez Arafat sírja. Azért egy That’s it kicsúszott a számon. Kicsit többre számítottam, de látszik, hogy még építik.

Elindultam visszafelé és sétálgattam a városban. Nem tudnám mihez hasonlítani. Nem koszosabb, mint az átlag arab város, nem látszik, hogy hiányt szenvednének valamiből viszont azért nekem tetszett a tudat, hogy egy olyan városban voltam, amit átlag ember csak a tv-ből lát és még véletlenül se tenné be oda a lábát, még akkor se ha fizetnének.

Viszont olcsó, olcsóbb mint Bethlehem. A falafel szendvics itt már csak 4 sékel, ellenben itt már raknak bele savanyúságot, csípős szósz és citrom darabot (ezen nem kicsit lepődtem meg). Kettőt be is toltam és kettőt elraktam a nap hátralévő részére. Az üveges coca pl 2,5 sékel, mindenhol máshoz izraelben 7nél kezdődik. Találtam piacot is eléggé vicces árakkal.

Az otthoni avokádó finoman szólva is fostalicska, így gondoltam megkóstolom az ittenit, de mivel sose nem volt szerencsém igazihoz nem mertem sokat venni. Viszont egy darabért a csávókám nem akart pénzt kérni, akárhogy is szerettem volna adni J Piros pont. Kávéztam is 2 sékel volt. Szóval itt Ramallahba igazán jó dolgom volt. Amit viszont nagyon hiányoltam az a szuvenírek teljes hiánya, mivel olyan mint turizmus itt hát… Sikerült szereznem egy kulcstartót, amin Arafat volt Palesztin zászlóval díszítve, de semmi más. Nagyon szerettem volna hűtő mágnest is ( a hűtő tele van híres emberekkel, mint Ho Chi Minh, a drága szír elnök, Atatürk, Mao és még sorolhatnám) Arafattal, de akárhol kérdeztem mindenki csak rázta a fejét.

Visszafelé a sofőr 3,3 sékeles jegyet adott, amit a frissen találkozott spanyol csaj útitársammal nem tudtunk hova rakva. Viszont a csaj nem volt százas. Alapjáraton reptéren, határon nem lehet fényképezni, de őőőő basszus a Palesztin izreali határnál a buszról le akart szállni, hogy fényképet készítsen, még a katonát is le akarta kapni úgy szólt rá, hogy nem kéne. A határnál megint csekkoltak mindenkit, de itt az utasok fele, gondolom Palesztinok le kellett szállniuk, bemenni egy épületbe és gondolom ott léptetik ki őket. Ahogy átértünk félre állt a busz és a sofőr jött, hogy 4 sékel lesz a jegy. Na így már kijött visszafele is a 7,3 sékel és ahogy körbe ért nyílt az ajtó és szálltak fel az emberek.

Visszafelé a rendőrségi főhadiszállásnál szálltam le, hogy ne kelljen villamosozni a központi buszpályaudvarra, de mire megtaláltam a buszmegállót komolyan mondom a sírás kerülgetett. Senki nem tudta, aki sejtette is rossz irányba küldött. Végül 40 azaz negyven perc keresgélés után egy fiatal srác tudta hol áll meg a 486os busz a Holt tenger felé. (valaki fingott a repülőn) A sofőr nagyon kedves volt (óóó te jó ég naggyon büdös!!!) mert az egyirányú jegy 37,5 sékel  Ein Gediig viszont, ha retúr jegyet veszel akkor csak 63,8 sékel. Így ez választottam. A buszút kb egy órás volt. Érdekes volt látni, ahogy az út oldalán jelezve van, hogy most elérted a tenger szintet, most -150 méteren vagy, most – 200, most -400 méteren vagy, majd megjelenik a Holt tenger.

A strand hát érdekes. Látszik (vagyis szerintem), hogy akkor építették mikor volt víz benne. Most van a strand kiépített része, majd lefele egy part és ott lehet bemenni a vízbe. Mindenhol hatalmas kavicsok, lefeküdni egyáltalán nem lehet maximum ülni, pedig a 24 fokos napsütés igazán kecsegtető volt. Így csak ruha le, rövid gatya fel és spuri a víz. Jó móka volt :) Vicces hogy az ember nem tud mellben úszni. Jó fél órát fürödtem, mikor kimentem, letusoltam és napoztam egy kicsit. Viszont már másodszorra nem volt hangulatom bemenni, mert elkezdett fújni a szél és úgy már nem volt annyira vicces.

A buszra kb. 15 percet vártam és este fél hatra már a szálláson is voltam. Jaj azt meg kell jegyezni, minden zöldellett az elmúlt héti esőzés és havazás miatt. 18.40-es busszal sikerült elindulnom Tel-Avivba, de az a dugó, hihetetlen, hogy mindenhol és mindenkor dugó van. Amitől viszont a fejem vertem a falba ezen a buszon fedeztem fel, hogy mind a buszokon, mind a vonatokon van ingyenes wi-fi. Hello MÁV, hello VOLÁN!!

Negyed kilencre értem a szállásra. Na itt még a nap végére jól felbas.ták az agyamat. Annyira szerencséje volt a csajnak, hogy fáradt voltam és nem volt kedvem veszekedni, na de majd az értékelésnél… Történt ugyanis, hogy négy nappal ezelőtt is itt szálltam meg és a papucs itt maradt. Írtam nekik, hogy ez történt nézzék már meg. A második levelemre válaszoltak, hogy nincsen meg, ami érdekes ugye, mert négyágyas szoba, mindenki egyedül volt szal nem tudhatod melyik cucc épp kié, meg amúgy se veszi el senki senkijét. Szal megérkezek kérdem papucs meg van e. Mondják nincsen, nem találták, de reggel majd kérdezzem meg újra, mert a takarítónőt addigra megkérdezik… Megkapom a szoba kulcsot ugyanazt, felmegyek és tádám ott a papucs… Szomorodnának meg, hogy erre lusták voltak, csak fel kellett volna menni a harmadikra benézni a szobába és ennyi.

Volt egy saját neméhez vonzódó srác a szobába, de az amit lerendezett, már lassan hárman akartuk megverni. Megjön este fél 11kor, lámpa fel és hogy sorry, de hajnalban megy és pakolnia kell. Csörgött, csörömpölt, csattogott és már mindenkinél kihúzta a gyufát, mikor az ukrán kollega erőteljesen rászólt hogy fél 12 van jó lenne, ha befejezné, mert… Mire jó jó csak tíz perc kell még neki, mert este megy el. Na abból 20 lett, de az is kiderült, hogy még most elmegy valahova és majd hajnalban jön és megy ki taxival. Meg is jött hajnalban lámpa fel, táskát húzza kifele, persze a fejébe is volt, a táska is hatalmas volt úgy verte oda az ágyakhoz, hogy már ott voltam, hogy belelépek az arcába.

 

Január 15.

 

A mai nap telaviv megnézéséről szólt. Végig sétáltam a parton egészen Yafoig, ott shoppingoltam egy kicsit, majd felkerestem a Carmel piacot. A legelején van egy nagyon jó kép árus, a gyümölcsök és a holt tengeri cuccok nagyon olcsók. Tegnap este teljesen tele volt a táskám, de be kell hogy férjen alapon 2 és fél kiló gránátalmát, azért csak vettem, bár tényleg nem tudtam hogy fogom belerakni. Az ára 13 shélel volt vagyis 780ft 2,5kgért. Kérdés :D

Hazafelé még kihasználtam a gyönyörű szép verőfényes napsütést és egy fél órát napoztattam adoniszi testem a parton póló nélkül farmerben és túracipőben :D

A tengerparton kitaláltam egy jó dolog. Legutóbb egy utazási irodába láttam, hogy poharak kirakva az asztalra, rajtuk címke, hogy honnan származik a homok vagy épp mi jellemző az adott tengerpartra. Ezen felbuzdulva én is csinálok ilyet, fogtam egy colát kiittam és feltöltöttem homokkal.

Visszaérve sajnálattal vettem tudomásul, hogy emlékezetem nem csalt a táska tele, de azóta se tudom, hogy belefér mindent, viszont megemelni már mutatvány :D

A reptérre kényelmesen délután 3kor indultam el. 15.40re értem a vasútállomásra és 10 perc múlva ment a vonat. Aztán a reptéren fel a második szintre, ott shuttle buszra várni és mire kiírtam a terminál egyre már 16.50 volt. Kb. 17.20 környékén nyitották a check int.

Na a folyamat a következő:

Mielőtt egyáltalán oda mennél a checkin pulthoz sorba kell állni. Volt három emberke, aki kérdezgette a népet (már megint fingottak…). Sorra kerülve, áá hello, hello, pár kérdést felteszek, utas biztonság szempontjából. Mióta vagy itt, mi járatban (ekkor ért az útlevelembe a szíriai és libanoni részhez), áhh szóval te jártál itt. Na és mit kerestél ott, meddig voltál ott, hányszor voltál ott, van e ott ismerős stb. stb. stb. Meg hol jártál izraelben és oda hogy mentél, mit láttál. Ekkor türelmemet kérte és elment konzultálni egy másik emberre. Szóval voltál Malajziába és mennyi időre mint csináltál, ismerős van e, ááh és mivel foglalkozol és stb stb stb. Ekkor megint türelmemet kérte és most már egy magasabb rangú ( szerintem, aki az egész folyamatot felügyeli) emberhez ment oda és tanácskoztak  tanácskoztak, majd a nagyfőnök nézegeti az útlevelemet. A csaj visszajön feltesz még néhány kérdést a csomagommal kapcsolatba és utána elenged, persze közbe legalább egy tucat ember elment mellettem :D

Ingyenes a reptéri checkin, de ha volt beszállókártyád, akkor egyből mehették az útlevél ellenőrzéshez, de én azért sorba álltam a beszállókártyámért. Utána jön az útlevél ellenőrzés, ahol már semmi nem volt, majd a biztonsági átvilágítás vagyis csomag ellenőrzés.

Hát innen szeretném üdvözölni ez a …… ……. ……….. …. ….. Az elején csak röhögni tudtam, hogy nézik és látom, hogy a csaj a főnőkét is odahívja, hogy nézd már he és így mutogat a képernyőre mi lehet az (ahányszor a képre bökött simán tudtam, a gránátalma a ludas). Na nem baj táska kinyit, műszaki dolgokat kipakoltatják. Mivel több helyről hallottam, hogy vizet lehet felvinni, ezért merészeltem egy fél literes flakont megtölteni holt tengeri vízzel. Hát ez így nem jó, ha akarom igyam meg, de fel nem vihetem, mondom neki az csúnya lenne, ha ezt meginnám. Oké ez kuka. Sörösüveg (fater gyűjti neki viszek mindig). Mondom mi a probléma, hát mi az az izé benne, mondom wc papír, hogy ha maradt benne sör ne folyjon ki. Néz rám bambán, de mondja, hogy maradhat. Na és itt durrant el az agyam. Fasza cocás üveg benne homokkal mondja, hogy kuka. Mondom hát miért?! Mert hogy nem tudhatja mi van benne, de mondom csak folyadékra vonatkozik a szabály nem? Hát nem mert mindenre, ami nagyobb kiszerelésre van mint 100ml. Na mondom sokat utazok, de ezt a megközelítést még egyik reptéren se hallottam. Úgy felhúztak, már tényleg ott volna, hogy nem hagyom annyiba, de rájöttem, hogy hátulról még szűz vagyok és jobb lenne, ha így is maradna.

Az egyes terminálról átbuszoztattak a hármasra. Viszont a dutyifrínél visszanyerték a bizalmam, így egyszerűen költeni akartam. A parfümöm itthon 17.000ft, ferihegyen 14.000ftért vettem itt 46 dollár volt és bármilyen parfümből 3 fizet négyet kap volt. Azért ez nem kis kedvezmény, de az édességeknél ugyanez volt 4 fizet egyet kap vagy ötöt fizet kettőt kap és bárhogy variálhattad a két legolcsóbb volt ingyen.

A hazaút eseménytelen volt.

1 komment

Címkék: tenger tel aviv Holt Jerusalem Bethlehem Ramallah