utazzunk

Transzszibériai vasút – Yanji – Hong Kong – Burma – Szingapúr

Transzszibériai vasút

11 óra van hátra a célig. Épp Vyazemskaja állomásán álltunk meg. Ez volt az elso olyan állomás, amilyennek az ember végig elgondolja a vasútvonalat. Jöttek az emberek és kipakoltak az ajtónál, hogy vegyenek itt a frissen sütött pékáru, itt a frissen füstölt hal, de a mi a legjobban tetszett a piros színű kaviár. A legnagyobb tégelyben, majd egy arasznyi volt az átméröje és 5 cm magas, 250 rubelért árulták. Szomszéd fülkében vettek is belöle, úgyhogy fogtam a kiskanalam és átmentem, hogy ugyan már szegény turistának adjanak már egy falatnyit. Nem az én müfajom.

De kezdjük az elején.

2014. május 24én moszkvai idö szerint 0035kor indult a vonat és jelenleg május 30-a van moszkvai ido szerint 0935, helyi ido szerint plusz 6 óra vagyis 1535. Még egy idozóna ugrás lesz Vladisvostok elott. Otthonihoz képest még sose voltam ilyen messze idozónailag +9 óra.

A neten fellelhetö írások alapján (2 db) a vonatút jó mókának ígérkezett. Azoknak így belegondolva annyi szépséghibája volt, hogy Moszkva-Peking útra szóltak, de hát ki gondolta volna, hogy a Vladivostokig olyan más lenne az út. Hát tévedtünk vagyis én és nem kicsit, hanem nagyot.

Életem álma volt ez az út, mondhatni, hogy azon a bizonyos bakancslistán az elsö helyett foglalta el. Nem bánom, hogy eljöttem, de legközelebb másképp csinálnám.

Az elsö és legfontosabb, hogy ez nem a pekingi vonal, ebböl következik, hogy turistákkal nem igen fogsz találkozni. Mi össze vissza egy emberrel se találkoztunk, aki turista lett volna. A 7 napos út alatt elfogyasztottunk 14 szobatársat, viszont olyan emberrel nem találkoztunk, aki végig ülte volna az utat az elejétöl a végig. Így jó tanácsként mondom, hozz pár könyvet és a laptopodat töltsd fel filmekkel, plusz egy hosszú elosztó se árt, hogy ne mindig a folyóson kelljen tölteni a laptopod, telefonod.

Még Moszkvában vettem internetet 351 rubelért, annyit el tudod magyarázni az ürge, hogy Vostokban már nem lesz jó, de az már nem, hogy igazából az út felétöl nem lesz jó. Viszont jó pont, hogy a nagyobb állomásokon (értem alatta azokat, amiröl már te is hallottál) vagy ingyenes wifi és térerö J Ugyanis városok, faluk között nincs, ahogy elhagyja a vonat az állomást abban a pillanatban a térerönek is oda, ami azért tud vicces lenni, mert ha éjszakára bekapcsolva hagyod a telefonod reggelre szinte le is merült az állandó keresés miatt.

Az idöjárás végig fantasztikus volt. Egyszer esett csak az esö Novosibirskben, de ennyi. Már Moszkvába is rövid ujjú, rövid gatya, strandpapucs kombóban voltam, de ez végig megmaradt az út során. Söt az út elején és végig még a felsö hab testemet is megcsodálhatták az emberek, olyan meleg volt. Egyedül az közepén voltak kénytelenek a kocsikisérök kis szenet lapátolni a kájhában, mert lecsökkent a hömérséklet 0-10 fok közé. Két nappal ezelött még havat is láttam, ilyen pici gleccser formájában.

Táj nagyon változó. Fa, fa, fa, fa, bokor, bokor, fa, fenyö, fenyö, bokor, fenyö, fa, fa, fa, bokor, bokor, bokor, medve, fa, fa, fenyö. Slussz. Végig fenyö és Betula Pendula (nyírfa) váltakozott, hol zölden, hol elégve.  Néha napján, azért voltak szép tájak. Nagyon nehezen álltam át az idöeltolódásra, aminek az egyik kellemes hozadéka volt, hogy 3x láttam napfelkeltét, ami kimondottan gyönyörü volt. Viszon fényképezésnél nagyon ott kellett lenni, mert 5böl 1szer tuti belekerült egy tehervonat a képbe. Átlagosan azt lehet mondani, hogy napszaktól függetlenül 10-30 percenként, de volt hogy 7 percenként tuti szembejön egy, ami nem is lenne baj. Csak csak csak… Itt egy szerelvény nem 20-30 kocsiból áll mint otthon, ááhhh 70 kocsi a minimum, de átlagban 78-80 kocsit húz maga után a vonat.

Kaja. Sikerült eltalálnunk a mennyiséget, igaz változatosra nem nagyon sikeredett, de éhezni nem éheztünk, az meg megint más kérdés, hogy zacskós kaját a következö fél évben tuti nem eszek. Amúgy minden állomáson lehet venni mindenféle kaját, még egész grillcsirkét is.

Tisztálkodás. Eszter cicamosdást végzett, de én úgy voltam vele, hogy rábízom magamat a jól bevált Antonio Banderas dezodoromra és eddig nem panaszkodok, pedig 22én 2100kor fürödtem utoljára és legközelebb pedig 31én Yanjiban fogok :D Egyedül, ami már zavar, az  haj zsírosodása, de annak is meg van a jó oldala. Úgy áll, ahogy én akarom :D

Ivászat. Ember legyen a talpán, akinek ha azt mondod, hogy transzszibériai vasút nem a vodka és a sör jut az eszébe… Hát itt nem… Volt nálunk két üveg pálinka. Két ember fogadott el egy egy kortyot és szevasz tavasz. Volt jópár fiatal férfi, meg se szagolták… Ennyit arról, hogy 7 napig részeg leszek.

Lelkiállapot. Jelentem épp elmém megmaradt ugyan olyannak mint volt. Bár voltak nehéz pillanatok, mikor se film, se olvasni való, lemerült telefon, lemerült laptop. Ilyenkor, drága Eszter boldogítottam, aminek nem biztos, hogy mindig örült.

Sziasztok, Eszter vagyok. Nem mondanám, hogy Norbi a legkellemesebb társaság, amikor unatkozik, vagy a fáradtságtól túlpörög, de kétségtelenül vicces. Elmondhatatlan érzés, amikor arra ébredsz, hogy 2 kar és egy fej lóg le a felso ágyról és érdeklödik a hogyléted felöl. Vagy amikor telefonnal belevilágít a saját szájába. De hasznos dolog is történt. Elmondása szerint, kb 20 éve nem hajtogatott papírrepülot (én azért ezt eros túlzásnak érzem), ez most megtörtént. Ugyanezen könyv lapjait szedte szét (még mikor olvastam) és próbálta összekeverve visszafüzni egymáshoz. Kár, hogy hamarabb bejöttem a fülkébe, minthogy végzett volna… És cicának sem utolsó. Már ami a dolgok, asztalról való leütögetését illeti. Ami fokozódik, ha rászólsz, hogy: Norbi, ne csináld! Ilyenkor még gúnyos nevetést is hallat a tevékenység mellé…

Köszönjük Eszter.

2014. május 31.

A 27 órás nap.

Hajnali 0218-ra több, mint 9000 km megtétele és 9758 perc utazás után  a menetrend alapján hajszálpontosan érkeztünk Vladivostok állomására. A kötelező fényképezéseken túl a rendőrök hamar behajtottak minket az állomás épületébe, hogy 6 óráig ne nagyon kolbászoljunk kint. A bent lévőktől próbáltam segítséget kérni, hogy ugyan már mi módon jutunk el Slavyankába vagy a buszpályaudvarra. Nagy nehezen sikerült is. Sajnos a hajó nem játszott, hiába csak két óra hossza, de este 1800kor indult. Így maradt a busz. A pályaudvarról a 81sel vagy kis séta után a 23 busszal lehet kijutni. Az első busz 0730kor indult így viszonylag korán negyed hatkor elindultunk a 23 buszhoz, mert ugye menetrend sehol nem volt és a neten sem találtam. Az elsővel mentünk ki, ami 0633kor indult és az 10 km-es utat 30 perc alatt tette meg. Komolyan mondom buszt, ennyire lassan gyökkettővel menni még életemben nem láttam. Viszont, ami nagyon fura volt, hogy a középső ajtón volt a felszállás, míg leszállni az első ajtón lehetett, úgy hogy közben fizetted ki a jegyet ( 18 rubel ). Viszont a legnagyobb furcsaságnak a nyitjára nem bírtunk rájönni. Mindenki a „normális” oldalon vezet, de a kocsit kormánya a busz kivételével a másik oldalon van! A buszjegy 388 rubel volt és egy négy órás út elé néztünk. A vicc az egészben, hogy a két város között légvonalban kb 60 km, ha van, de a busznak egy akkora kör kellett mennie a félsziget mivolta miatt, hogy… Mondjuk az, se segítette elő nagyon a menetidő rövidülését, hogy útközben kétszer álltunk meg kb. 20 perces pihenőre. A busz állapotáról, pedig ne is essen szó…

Slavyankába 20 perccel menetrend előtt 1110-re érkeztünk. Igazából egy Csernobilhoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt élnek emberek. Panelházak olyan állapotban vannak, hogy az a csoda, ha nem esik szét. Hunchunba ( kínai oldalt az első település ) 1430kor indult a busz. Addig nézelődtünk. Kezdésnek találtunk egy piacot, ahol lehetett hűtőmágnest kapni. 80 rubelért egy gagyi lapra ragasztott matricát. Ezeken Slavyanka különböző híres épületei kaptak helyet. A kikötő, egy textiláruház, a helyi szupermarket (nem vicc!!),  panelház, de pl a város főterén lévő gigantikus szoborcsoportról semmi. Végül nagy alkudozás, magyarázás után két mágnest ideadott 100 rubelért. Valószínű, hogy nagyban hozzájárul az a tény, hogy nem nagyon vannak errefele turisták, akik ezt megvennék, meg hát a Vengrija szó is hatásosnak bizonyult. Ezután elmentünk a híres szupermarketbe vásárolni. Útközben egy idősebb hölgy megállított minket és csak beszélt, majd mikor megtudta, hogy Vengrija, akkor még meg is simogatott minket. Délután fél egykor ( buszjegy árusító hely még mindig zárva volt ) elkezdtem érdeklődni a szomszédba, hogy ugyan menni lehet egy buszjegy Hunhunba. Számítottunk rá, hogy nem olcsó, de mikor azt mondta, hogy 1400 rubel fejenként, akkor kicsit padlót fogtunk. Irány taxit keresni, persze a Hunchunt, nem értették. Miért is… Leírtam oroszul. Ááááá Hunccsunn…. Kezdésnek 3000 rubelért szerettek volna elvinni, de nagy alkuk árán 50 dolcsira redukáltam az árat, ami már nem is lett volna olyan rossz.

A határhoz kb 40 perc alatt jutottunk el, ahol olyan történt, hogy ha nem határon lennénk sírtunk volna a röhögéstől, de nem lehetett, mert hát kulturáltnak kell lenni.

Szóval taxi kirak. Beton út, sorompóval, szögesdróttal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Két busznyi utas várakozik és egy rahedli kamion. Beszélünk, mind a két sofőrrel, hogy átvinnének e a kínai oldalra, mert a hosszú az út a két határ között. Egyik elzárkózik, a másik 500 rubelért megtenni. Felejtős. Oda sétálunk a határőrhöz, megnézi az útlevelet, majd visszaadja, hogy várjuk. Süt a nap 30 fok, semmi árnyék. Várunk. A két busz elmegy, 4 kamion elmegy, aztán csend. 10-30-50 perc semmi nem történik. Intek már a bácsinak, hogy mi a helyzet, ha lehetne mi sétálnánk egy kicsit. Áááá azt nem lehet, csak busszal. Na mondom fasza mondhattad volna előbb is. Újabb tíz percek teltek el. Unalmamba már gátat építettem egy ici pici patakra, majd vizet kértem a határőrtől, ha már a napon várakozunk. Meglepő módon hozott is egy jó nagy kancsóval. Három óra várakozás után megjelent két busz. Az egyik sofőr nem akart elvinni, a másik sofőr 1700 rubelért szeretett volna a másik oldalra átvinni fejenként. Utólag az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahogy kiérsz az orosz oldalról felszáll egy jól megtermett orosz asszony a jegyet követeli. Mivel nem jutottunk egyről a kettőre szomorúan visszaültünk a határ szélére és vártuk, hátha valamelyiknek megesik rajtunk a szíve. Nem így lett. Megjelent még egy busz. Sofőrön kívül két utassal. Az eredmény ugyan az. Ekkor mentem oda a határőrhöz, hogy:

-Figyelj barátom nézd meg az útlevelem jól, mert ez transit visa, ami ma le fog járni és ha nem engedsz át, akkor holnap ez neked lenni nagy nagy probléma és mi elmennénk busszal, de 1700 rubelt kérnek fejenként érte.

Láttam az arcán, hogy picit ő is sokallja az összeget.

Nagy nehezen megértették a dolog és egyikük elkezdett telefonálni. 5 perc után lejött, hogy oké ezzel a busszal menjünk el. Intett a buszosnak, hogy guruljon a határra, majd magyarázta, hogy akkor mi a busszal megyünk. Sofőrkém meg, hogy oké, de fizessenek. Mutattuk, hogy 200 rubelünk van összesen ( persze ezen túl még volt vagy 150, meg yuanból 1400, de ezt nem kellett tudniuk különben fizethettünk volna keményen ) ennyit adunk többet, ha akarnánk se tudnánk, mert bankkártyával vesszük fel a pénzt. Közbe kinyitották a csomagtartót és beraktuk a cuccunkat. De a sofőr csak mondta, hogy vmi 5-700 rubelt fizessünk érte. Így ment ez 5 percig. Csomag már bent, de csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki több pénz kell. Végül az addig csak figyelmesen hallgatózó határőrök is beszálltak, hogy vigyenek el minket. Csak nem engedett a sofőr. Újabb öt perc. Végül az egyik határőr mosolyogva közli vele, hogy vagy elvisz minket vagy a busz ugyan nem megy át a határon. Na ekkor majdnem elröhögtem magam. Megint ment a vita. Ekkor jött az, hogy megszólalt a másik határőr is. Előhúzott 200 rubelt a zsebéből, hozzátette a mi 200 rubelünkhez, majd odadobta a busz szélvédőjére, hogy itt van 400 rubel, ennyi van nincs több vagy el visz minket vagy pedig a busz nem megy át a határon :D, de ekkor már mind a két határőr röhögött. Még morgott egy sort az öreg, aztán felszállhattunk. Elnyomtunk egy jó pár szpászíbát az oroszok felé és útnak indultunk.

Következő ellenőrző pont, ahol kérte az orosz asszony a jegyet, majd el vitte a sofőrt, visszajött és mutatta, hogy 1350 rubel lesz. Hál’ Istennek volt vele egy másik orosz, aki beszélt kicsit angolul. Story elmesélve, hogy kapott a sofőr 400 rubelt és mi az előző ellenőrző ponton szálltunk fel és a kínai határ után le is szállunk és gyalog megyünk Hunchunba. Ezt mikor lefordította neki, mosolygott egyet és jó utat kívánt. Na ez után jött végre a tényleges orosz határ, ahol hatan nézték az útlevelünket, de pecsét bele és indulás tovább. Kínai határnál szerintem életükben nem láttak magyar útlevelet, mert mikor tudatosult az első embernél, aki megnézte és mondtam neki, hogy Hungary, Vengrija stb akkor örömmel adta a többiek tudtára. Én meg örültem, mert a határt átlépve három időzónát ugrunk vissza vagyis három órával kevesebb van itt, mint 500 méterrel arrébb. Felszállva a buszra, mondtuk a sofőrnek, hogy a kanyar után tegyen ki minket, de több mint valószínű, hogy meglágyult a szíve és egészen Hunchunig vitt minket.

A végállomás pont a buszpályaudvaron volt. Hunchunról tudni kell, hogy minden három nyelven van kiírva. Oroszul, kínaiul és koraeiul vagyis olvashatatlanul. Szemben a pályaudvarral volt egy pláza, alagsorában egy bolttal. Újra rá kellett jönnöm, hogy mennyire szeretem én Kínát. Licsit 300ft, mangosztán 600ft, sárgadinnye ízű, de majdnem körte formájú, de mégse vmi 500ft, nektarin 400ft volt kilója, míg Slavyankába egy kiló alma 850ft volt. El is költöttem nem kevés pénzt gyümölcsökre.

15 körül indultunk el Hunchunból kisbusszal Yanjiba. Azt út kb egy órás ( 30 yuan ) volt végig közvetlenül az észak koreai határ mentém, amire a legkíváncsibb voltam az út során, de semmi. Ahogy felültünk a buszra egyszerűen minden igyekezetem ellenére nem bírtam ébren maradni, pedig még a lábamnak se volt elég hely, annyira kényelmetlen pici volt az ülés.

A busz a vasútállomáson rakott le. Megkezdődött a szállás utáni hajsza. Három dolog nehezítette a dolgunkat.

1. Kínaiul és koreaiul volt minden.

2. Senki nem beszélt angolul.

3. Hotel szó is az alábbi két nyelven volt kiírva.

Sok sok keresgélés séta után a legviccesebb az volt mikor taxiba ültünk, majd elmagyaráztunk, hogy akkor vigyél minket szállodába és a taxis kitett a város legnagyobb szállodájában ahol 500 yuan volt egy éjszaka. Az még hagyján, de a recepcióshoz intézet do you speak english kérdésemre is csak egy bamba arcra futotta…

Végül este fél nyolc környékén találtunk szállást 120 yuanért, szinte a központban, de az, hogy nem beszélnek angolul azzal nincs semmi baj, mert aktiviti is létezik a világon, de megértetni se lehet velük semmit, mert komolyan mondom ostobák vagy csak teljesen másképp gondolkodnak.

Másnap

Az órát 9-re állítottam, de vhogy nem értem miért 11 órai kelés lett belőle, persze úgy, hogy közben 5 percenként nyomogattam ki a telefont. Reggeli bevásárlás után gyorsan összekaptuk magunkat és kitaxiztunk a reptérre kemény ötszáz forintért. A reptér hatalmas, de kihasználatlan. A reptérre vezető út jobb oldalán a kezdetektől egészen amíg a szem ellát építkezés építkezés hátán, de nem csak egy-egy ház, hanem egész komplexumok. Pl a pesti Corvin negyed hangya fasz. Itt minden egyes építkezés 10x akkorának kell elképzelni, de szerintem alul saccolom a dologot, mivel mind 20 emeletesek a házak. És ebből van legalább 10-15.

A gépünk két órás késéssel indult és meg is tartotta az út végéig, így a táska felvétele után futás a csekkin pulthoz, mert hát miért is ne kelljen újra csekkolni. Ja igen Yanji - Shanghai - Hong Kong volt az útvonal. Ekkor közölte a hölgy hát induláshoz képest 45 percen belül vagyunk úgyhogy bezárt a csekkin fáradjunk át a szomszéd pulthoz, ahol megoldják helyzetünket. Az ott lévő kedves hölgy pedig visszaküldöt kvikili kvikili felszólítással az előző pulthoz. Szegény néni meg nézett, mint borjú az újkapun, hogy mit keresünk újra ott, aztán fény derült rá, hogy a Shanghai – Hong Kong gép is késik így újranyitották a csekkint és szépen mehettünk mi is. Az üröm az ürömben hogy ez a gép is két órát késett. Végül hajnali egyre érkeztünk meg Hong Kongba.

Június 2.

Kilépve a gépből, az a húú baszus ennek nem lesz jó vége érzés kapott el. Hogy is van az a szlogen: Hogy az érzés, amikor kilépsz a gépből és megcsap a 30 fok és a 100%-os páratartalom, az felbecsülhetetlen. Minden másra ott az Eurocard, Mastercard. Viszont, ha mindez hajnali egykor történik, akkor lehet, hogy napközben lesznek problémák.

Két és fél óra alvás után reggel hatkor elindultunk be a városba ( 40HKD ) a szállásunkra, ami Causeway bay közepén volt. Igazából a legolcsóbbat kerestem, de végül nagyon jól sült el. 0730ra értünk oda cucc lepakolása után felkerestük a burmai követséget. Igen ám, de hétfő ide hétfő oda, zárva volt, mert ma ünnepnap van mégpedig Tuen Ng ünnepe vagyis a sárkányhajó fesztivel. Annyi icike picike probléma van ezzel, hogy a versenyt, amikor ezek a a hajós az öbölben versenyeznek 6-7-8 rendezik, hogy szakadjanak meg. Ja és ha már szitkozódásnál tartunk gyönyörű szépen lekéssük az egyébként híres lovifutamokat is, mert azokat minden szerdán este rendezik, mi pedig akkor már rég repülünk Bangkokba. Szóval ciki nem ciki, de ezt elbasztam. Nem kicsit, nagyon. Szóval a nagykövetség zárva, így irány a város.

Az egész napot a város felfedezésével töltöttük, majd estére felmentünk a villamossal Peakre. Ez az a hely, ahonnan gyönyörű a kilátás és ünnepnapra való tekintettel mindenki itt van. Amúgy a villamos nem nagy szám. Ha nem kell sorba állni megéri az árát, de amúgy inkább menjen mindenki busszal, az még izgalmasabb is.

Június 3.

Ismét korai kellés és immár nyitva is találjuk a konzulátust. Amúgy érdemes megjegyezni, hogy a környéken ( Ázsia ) itt csinálják a legolcsóbban és a leggyorsabban a burmai vízumot. 150 HKD-ba kerül és másnapra kész is van. Ugyanez a mutatvány Bangkokban dupla ennyibe kerülne. Újra városnézés. Ezuttal Kowloont fedeztük fel. Főleg a virág és madárpiacot illetve azt a helyet, ahol régen a Kowloon City Wall negyed volt. ’94-ben dózerolták el, mert tarthatatlan állapotok uralkodtak. Többet között nem volt folyóvíz egy olyan helyen ahol több mint 30.000 ember élt. Statikailag az épületek, a illegális építkezések miatt nem voltak a legbiztonságosabbak, viszont cserében minden illegális dolog virágzok a falak között. Az alsó szintekre a fény sose ért le és hiába átlag 16 emeletesek voltak a házak, összesen 3 lift volt. Estére az éjszakai piac a Temple streeten és végre beszerzésre kerültek a hőn áhított olyan fontos dolgok, mint a felespohár és a hűtőmágnes.

Június 4.

Kényelmes kellés, mert ez a hőség és az egész napi séta rengeteget kivesz az emberből. A mai program egyedül az volt, hogy felszálltunk a villamosra és tettünk egy oda vissza majd két órás utat kereken 2,4 HKD-ért.

Délután belefutottunk a szállástól nem messze lévő úgymond tüntetésszerűségre, amiről kiderült, hogy megemlékezés, mégpedig a huszonöt évvel ezelőtti Tiananmen téren történtek évfordulójára. Egész Kínában csak Hong Kongban lehet megemlékezni erről. Volt is rendőrségi biztosítás rendesen.

Hat óra volt mire a reptérre érkeztünk, gyors becsekkolás, egy kis várakozás és már repültünk is Bangkokba. Szerencsére késésünk nem volt, így gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy taxiba pattanunk és teszünk egy kört a hátizsákosok utcáján, a Khao San roadon. Fél tizenegyre értünk oda és az a buli, ami ott volt az vmi hatalmas még mindig. Legújabb találmányuk, hogy 100 bathért árulják lufiban a nevetőgázt. Egy pad thai és két jól megérdemelt Red Bull után ismét taxiba ültünk és visszamentünk a reptérre. Maradtunk volna tovább is és fájt is a szívünk rendesen, de éjféltől kijárásai tilalom van érvényben.

Gyerekek, komolyan ha ezt látnátok. Épp Yangoonból tartunk Baganba vonattal, de az a naplemente ami már fél órája tart valami eszméletlen. Ilyen gyönyörűt, ilyen színeset, csak ülsz és bámulsz ki a fejedből, hogy ilyen nem létezik. Sose láttam még ehhez foghatót. Egyszerűen, mint a mesében.

Június 5.

Korai kelés, mert hétkor indult a gép. Ma is aludtam kemény három és fél órát. Viszont megérte, mert olyat találtam hajnalban a neten, hogy a könnyeim potyogtak, de csak szép sorjában.

Nyolc óra volt, mikor a gépünk landolt Yangonban, Myanmair/Burma fővárosában. Már a reptéren kilépve láttam, hogy ez kedvenc ország lesz. Kezdve attól, hogy különleges, de igen praktikus mondhatni szoknyát hordanak a férfiak (olyan mint az alibaba gatya csak mégis más), keresztül azon, hogy a tavaly kiadott LP-ben lévő árfolyam nem állja meg a helyét vagyis egy dollárért nem 650, hanem 950 kyatot adnak és befejezve azzal, hogy nagyon kedvesek az emberek.

Taxiba ülve (7000kyat) a vasútállomásra vitettünk magunkat, ami egy óra hossza volt és itt jön a könnypotyogtató rész. 2014. április 1-től megszűnt a külön turistáknak árult jegy vagyis mi is helyi ár alapján kapjuk a vonatjegyet. Ez jelen esetben az jelenti, hogy minden jegy kb 60%-kal lett olcsóbb. Pl megvettük a vonatjegyünket Baganba. A vonat délután 4kor indul és másnap délelőtt jó esetben tízre megérkezik. A jegy ára régen a fekvőhelyes részre 40 dollár volt, most 17, de az ülőhelyes résznek is 30ról 10re ment le az ára.

Vásárlás után a táskánkat a állomásmesternél hagyva elmentünk felfedezni a várost. Az első szembetűnő dolog, hogy Hong Konggal ellentétben nem 400ft másfél liter víz, hanem csak 100ft, de a fél literes 40 ft. Városnézés alatt szembe jött velünk egy mozi, már HK-ban meg akartuk nézni a Gozillát, de a 3000ftos jegyár kicsit kedvünket szegte. Viszont itt nagy örömmel loholtam befele, hogy tuti ócsó lesz. Milyen jó érzés, mikor igazam is van, meg mázlim. Kezdés előtt öt perccel toppantunk be és már csak a drága részen volt jegy. 2500 kyat... kb 500ft… egy 3D-s filmre. Az olcsóbb szekciók 800 kyatba kerültek.

Film után irány az állomás, ahonnan egy órás késsel el is indult a vonatunk. A fekvőhelyes kocsi vmi hatalmas. Négy ágy van egy fülkében, legalább egy arasznyival szélesebbek az ágyak, mint a transziben vagy az otthoni vonatokon és a két ágy között középen egy kis éjjeli szerűség van. A vonat sebességéről annyit, hogy bármelyik ponton szaladva fel tudsz rá szállni. A sínek állapotáról talán az mond valamit, ha beállsz két kocsi elé és nézed az ütközőket, amivel össze van kapcsolva a két kocsi simán van több mint egy arasznyi különbség függőleges irányban vagy wc-re menet kétszer simán eltűnt a lábam alól a talaj, az meg, hogy faltól falig mentem ( minden akaratom ellenére és eskü, hogy nem túlzok ) már szóba se hozom.