utazzunk

Svájc, Liechtenstein, Ausztria

     Hát igen. Már szinte az elején éreztem, hogy az a kényelmetlen, gagyi, vacak másodosztályú kocsi lesz a szerelvénybe, amivel már oly sokszor voltam már Veneziába. Nem csalódtam… Megint egy kényelmetlen éjszaka várt rám.  De, ugye a jó dolgokért meg kell szenvedni és így a végén visszagondolva megérte.

     Reggel, nem is, hajnalban érkeztem meg Buchs állomásra, ami svájci fennhatóság alá esik. Itt fél órás várakozás után 5 óra harminchárom perckor indult egy busz Vaduzba, Liechtenstein fővárosába. Úgyhogy a városnézést már hajnali hat órakor elkezdhettem. Nézett is a főutcán lévő biztonsági őr hogy mi a fenét csinálok én ott ilyen kora reggel. Még így sötétben is szép város, igaz nagyon kicsi. Ha jól tudom 5000 ember lakik itt. Ahogy sétálgattam a városba akkor láttam meg fent a hegy tetején azt a szép nagy kastély, ami minden Vaduzzal kapcsolatos képen rajta van. Na mondom magamba oda fel kell mászni valahogy. Így hát felbuzdulva elindultam felfelé, de sajnos volt egy probléma. Már a városba ki volt írva a vár képe alá, hogy No Visit, vagyis nem látogatható. Így mindegy mindegy alapon vágtam neki az embert próbáló feladatnak, hogy a napkeltét 500-600 méter magasan a város felett csodálhassam. Egész hamar fel is értem, még javában sötét volt, bár már kezdett kicsit világosodni. Kívülről megnéztem a várból annyit, amennyit tudtam, majd picit lejjebb mentem, ahol volt egy kilátó és gyönyörű szép kilátás nyílt a fővárosra. Itt érkezett el az idő, hogy megreggelizzek. Ritkán van az embernek ilyen lehetősége, hogy ilyen kilátás mellett kajáljon. Miután elindultam lefele, menet közben meghallgattam a kedvenc dalomat, amitől újult erőre kaptam és szinte repültem le a völgybe. A főutcát és a környékét végig járva azon méláztam, hogy elmenjek e Malbun-ba, mert ez volt egy olyan település a hercegségen belül, ahova még el tudtam menni és jól bent van a hegyek között. 10 perc rágódás után végül rászántam magam, hogy felülök a buszra és lesz, ami lesz alapon elmegyek oda. Azért rágódtam rajta annyit, mert csak 10 percem lett volna fent, mivel jön is onnan vissza a busz és a következő csak egy óra múlva jött volna és így lekéstem volna a 11.20-as Inssbruck-i vonatat. Bár erre az esetre is felkészültem, mert ugye B terv mindig van, ha nincs akkor kigondolunk egyet :D Szóval Malbun egy kis város, inkább egy üdülő falu bent a hegyek közt. Ahogy felszálltam a buszra és elindultunk rendesen meglepődtem és olyan látvány tárult elém, hogy felejthetetlen. Ahogy mentünk én teljesen azt hittem, hogy egy kanyargós völgyi úton fogunk menni, ahogy a térképen láttam. Ehelyett. . . Olyan szerpentinen mentünk fel, hogy csak na, de a legjobb az egészbe, amibe fél úton már elkezdtem reménykedni, hogy olyan magasra megyünk fel a helyi járatos busszal, ahol már sütni fog a nap. Imáim meghallgatásra találtak!  A felhők felett voltunk. És itt már volt hó! Gyönyörű szép volt a napsütéses idő volt és nem olvadt a hó, pedig néha már melegem is volt.

Ezért is akartam ide, az Alpokba jönni, ilyen tájakat látni. Lenyűgöző volt. Malbunt, körbefogták a hegyek, olyan mintha egy kráterbe lett volna. 1600 méteren feküdt és két kilométer magas hegyek fogták körbe. Sajnos idő hiányába nem tudtam itt sokat maradni csak annyit, amennyit a busz itt töltött. Ahogy leértem a busszal a kis buckáról, még egy utolsó gyors kör és utána indulás tovább Feldkirchbe, ami már osztrák terület.

     Transbalkán vonat után most itt volt az idő, hogy felszálljak a Transalpin eurocityre. Vajon honnan kaphatta a nevét. Hát igen volt egy pár szép hegycsúcs, hegygerinc, havas tető, amíg eljutottam Innsbruckba. A szervényen nagyon sok kocsi volt, 6 másodosztályú és 3 első osztályú kocsi plusz az étkezőkocsi. Nagy bánatomra volt egy panoráma első osztályú kocsi is, ami szinte tiszta üveg volt. Azért mondom, hogy nagy bánatomra, mert ezt csak Innsbruckba fedeztem fel. Folytatódtak az álmélkodásaim. Olyan várost kell elképzelni, ahol egy síkság körül csak másfél két kilométer magas hóval borított hegycsúcsok vannak. Akár melyik utcán jársz, kelsz és elnézel az utca vége felé, hófedte hegycsúcsokat találsz. Ezt látnom kell még az életbe legalább egyszer. Volt a városba egy felvonó, ami felvitt két lépésben a legmagasabb pontra. Csak oda feljutni volt nehéz, mert régebben egy fogaskerekű vitte fel a turistákat, de sajnos mára bezárták és kezdtek helyette egy újat, modernebbet építeni. De addig is gyalog lehetet megközelíteni, ami viszont szintén idő miatt lehetetlen feladatnak bizonyult. Na nem baj majd jövőre :D Így hát maradt egy jó nagy kör séta városba a kimaradt nevezetességek megnézése, majd a pályaudvar felé vettem az irány, ahol már indult a vonat Wörglön keresztül Kitzbühelbe.

Itt volt pár évvel ezelőtt a téli olimpia. Egy aranyos kis város hatalmas hegyekkel körbeölelve. Sok kis hüttével és már ilyenkor is délután 5-6 körül már egész jó hangulat van szinte már tele vannak. Volt egy nagyon brutális jelenet, ami akkor tárult a szemem elé, amikor leszálltam a vonatról és lementem az aluljáróba. Az egy dolog, hogy az összes vasútállomás modernizálva van és minden peronra lifttel is fel lehet menni, de az már csúcs volt, amikor a lépcső mellett egy csomagok könnyebb feljutását elősegítő gumiszalag volt. Ekkor mondtam azt, hogy „Kész ez már sok” :D

Már itt elkezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy haza kéne menni nem kéne menni másnap Hallstattba. Mivel kedvem az lett volna, de az útikönyv, ami szerint mentem néha túlzásokat állított. Féltem hogy ezzel a világörökség részeként számon tartott kis várossal is ez lesz a helyzet. Az még hozzátartozik, hogy ha ide el szerettem volna jutni az 10 órámba került volna oda vissza és valljuk, azért az sok idő a semmiért. Már, ha tényleg nem úgy van, ahogy az útikönyv leírja. Majd jövőre megnézzük igazam volt-e.

    Így hát mondhatni, azt hogy innen Kitzbühelből egyenesen haza vezetett az utam egy kis kitérővel.  Lagen am Albertig mentem vissza, ami jó három, három és fél órás vonatút :D és ott felszálltam másfélórás várakozás után (mivel a vonat fél órát késett) fél éjfélkor egy Bécsbe tartó Euronightra. Hát sokkal kényelmesebb, mint a magyar kocsik. Viszonylag kényelmes alvás után reggel fél nyolcra érkeztem Wien-be, majd egy órás várakozás után indult is a vonat Pestre.

     Egyetlen egy dolog idegesített. Ezek az osztrák vonatok olyan jól, hogy egyszerűen nem lehet hallani azt, ahogy megy, ahogy megáll, ahogy elindul. Ez csak azért bosszantó, mert míg a magyar vonat zakatol, ha megáll akkor beleépülsz a székbe, ha pedig elindul akkor leesel róla, de ezt nem lehet tapasztalni az osztrákoknál. Olyan simán siklik a sínen a vonat, de még a sima regionális vonat is, hogy egyszerűen nem lehet érezni semmit.  Ebből kifolyólag az ember nem tud nyugodtan aludni, mert nem érzi hogy mikor áll, megy a vonat, mikor indul el. Máskor simán felkeltem minden állomásnál, mert ilyenkor benne van az emberbe, hogy nehogy elaludjon és túl menjem, mert az nem jó dolog, bár mondjuk nagy baj nincsen belőle, sőt még többet is lát az országból :D