utazzunk

December 6.

Final call, Final call, Passenger Mr. Norbert Mata, Passenger Mr. Norbert Mata, please go to  gate argently. A világ legrosszabb napja…

És az előzmények:

Reggel fél 6kor érkeztünk meg Kuala Lumpur alsóra, ahol persze azzal fogadtak, hogy busz a városba nem létezik menjek taxival… Persze  a busz létezet és két riggitért el is vitt, China Townba, ahol egy riggért átszálltam a magasvasútra és 6ra már a Sentral pályaudvaron is voltam. Buszjegy vásárlás és irány a reptér. A reptéren volt egy kis időm nézelődni, enni, vásárolni, mivel 13:55kor indult a repülő és mikor kiérkeztem csak 8 óra volt. A repülő utat hál’ Istennek a fáradságra való tekintettel végig aludtam. Viszont ezen a az  úton tettem tanúbizonyságot kedvességemről, tűrőképességemről és minden egyébről, ami ahhoz kell, hogy ezeket az embereket el lehessen viselni. Kezdődött azzal, hogy a check in-nél kikönyörögtem a jobb oldal ablak melletti széket, mert hogy naplemente, meg szép látvány stb. Felszállva az fogadott, hogy két gyerek és egy apuka ül ott. Már ekkor láttam, hogy esélyem nem lesz odaülni. Azért bepróbálkoztam, de az apuci drága mondta, hogy hadd üljön már a családjával és felajánlotta az ő helyét két sorra hátrébb a folyosó mellé. Próbáltam nagyon nagyon durci képet vágni, majd beleegyeztem a dologba. Tényleg ku..ára nem örültem neki. A gép szinte tele volt, 90% tuti. Mellettem csak egy ember ült, de az amit lerendezett. Próbáltam aludni, mert fedélzeti szolgáltatás pénzért volt csak én meg az összest elköltöttem. Szóval próbáltam aludni, de ez a szerencsétlen folyamatosan a wc-re járkált, és a haverjával beszélgetett, aki egy sorra arrébb ült. A hátam mögötti rugdosós és az előttem ülő, haj hátra döntjük a széket, hopsz és a térdemnek annyi. Hú de nagyon… Mostanában kezdek egyre ingerültebb lenni, kíváncsi leszek hol szakad el a cérna.

Este 21.30ra értünk Seoulba, Dél-Koreába. Tudtam, hogy az utolsó busz valamikor 23 körül megy el és ezért szinte sprintbe tettem meg a távot a kijáratig. A jó oldala az volt a dolognak, hogy elsőként értem az útlevél ellenőrzéshez. Most gondoljatok bele, mögöttem kb 250 ember és annak a 250 embernek a 70%-a nem koreai és a nem koreaiaknak csak két határőr pecsételgetett az útlevélbe. Busz 10.000 wonba került. (jelenleg úgy kapjuk meg a magyar értékét legegyszerűbben, ha levonunk egy nullát és megszorozzuk kettővel) vagyis nagyon drága, mert ugye, aki kezdő a városba az a Limusin bust fogja használni, pláne ha még a hostel honlapján is ezt írják ki. Amúgy metroval 4700 won, busszal még olcsóbb. Éjfél után pár perccel értem a szállásra, sietségemnek hála, volt két srác, akik mint kiderült ugyanazzal a géppel jöttek, ők hajnali 3-ra, azért nem mindegy.

December 7.

Reggel viszonylag korán fél 9kor már úton voltam. Palotából ki palotából be. A belépők 1000-3000 won között vannak. Egész nap csak sétáltam sétáltam és sétáltam. Lenyűgöző ez a város. Turizmusból csillagos ötös, városi tömegközlekedésből és annak árából, pedig 5ös. Metróbal szinte mindenhova el lehet jutni, a legdrágább jegy 4700 won, ami az reptérre visz, de az átlag jegy 1000-1500 von. A leghosszabb metróvonalnak 105 állomása van. Mindenhol találni piros kabátos embereket hátukon egy i betűvel és mindig megkérdezik, hogy minden rendben segíthetnek e. Szóval tényleg nagyon rendben van ez a város.

Este felmentem a Seoul toronyba, ami a város legmagasabb pontja és 7000 wonba kerül. Ha lusta vagy fel és le gyalogolni, akkor plusz még 9000 won a libegő. Viszont a kilátás gyönyörű éjszaka, nappal már nem hiszem, hogy annyira szép lenne.

December 8.

Reggel úriasan, délben keltem. Bár ez köszönhető az előző napnak. Mivel tegnap a lábamon keletkezett egy vízhólyag, gyenge idegzetűeknek ne olvassák tovább, ami a sok gyaloglásnak köszönhetően feszül és vérhólyagos trutyivá alakult és annak a környéke bedagadt, valamint időközönként elkezdett fájni a fogam, ami a nap végre folyamatossá vált és nyomásra is érzékeny lett, szóval már kataflámon is élek. Na ezért keltem urasan, de csak nem múlt el egyik se. Úgyhogy egy kicsit nyugisabb napot terveztem. Felültem az egyes metróra és az általam vélt legtávolabbi lévő állomásra mentem el, ami 35öt állomást, 105 percet, 1700 wont jelentett és Soyosanba érkeztem. A városról, amit így látásból sikerült megtudni az az, hogy egy gyönyörű szép völgy nyílik onnan és az öregek, fiatalok oda járnak kirándulni. Neki rugaszkodtam én is csak mikor az első angol nyelvű táblánál megláttam, hogy 4 km a legrövidebb túra, hát inkább visszafordultam, a lábam nem nagyon bírta volna, meg télen azért annyira nem szép. Hazafele még tettem egy tisztelet kört a városba, csináltam pár képet és este 8ra már otthon is voltam. Tudom vétek ilyen korán hazaérni, de annyira fájt a fogam és a lábam, hogy már csak aludni akartam. Sajna vagy attól függ honnan nézzük, már tegnap sokat beszélgettem egy lengyelkanadai sráccal vagyis ő többet beszélt mint én :) és ma egyszerre értünk haza… Hát egy két órás beszélgetés lett belőle. Viszont egy nagyon fontos információt megtudtam, sajnos igen későn. Mégpedig, figyelem, minden Dél-Koreába tartónak igen értékes információ, mert a vonat minimum 37 dollár egy irányba. Szóval a kormánynak vannak ingyenes buszai Busanba egy bizonyos városon keresztül. Egynapos túra keretében is el lehet látogatni oda, mert reggel megy és este jön. Előtte lévő este kell regisztrálni rá az interneten, hogy pontosan hol azt már kint meg tudják mondani. Szóval turizmusból tényleg csillagos ötöst érdemelnek.

December 9.

Reggel egyszerre keltem a lengyelkanadaival és kiderült hogy ugyanoda tartunk, méghozzá a fő palotához, nevét nem kérdezzétek, mert kb 3 betűvel térnek el egymástól ezek a nevek :D Szóval együtt elmentünk, a palota tényleg szép, a belépő 3000 won, jaj és a lényeg leesett az első hó éjszaka és másnapra meg is maradt, így a látvány sokkal szebb. Valahogy mindig így képzeltem el Koreát, havasan tényleg, ha nyáron jöttem volna, nem hiszem, hogy az igazi lett volna. A palota látogatás után kettéváltunk. Úgy volt, hogy Suwonba megyek. Ez egy város az egyes metró vonalán a másik irányba, ahol van egy erődítmény, ami a világörökség része, de fogfájás és lábfájás elvette a kedvemet, így a „soeuli” nagyfalat másztam meg, ami a főpalota körüli dombon fut. Tudom semmi logika nincs benne, hogy a fájós lábbal miért mentem 3 és fél km-t sétálni, ráadásul dombra, lépcsőre, fel és le. Mai napig nem tudom. Viszont a látvány nem volt utolsó dolog és a dombtetőn elszórva, hát lehet nem jól fogalmazok, de légvédelmi lövegeket lehetet látni, benne folyamatosan emberekkel. Szal nem csak dísznek vannak ott, mint máshol, nekem már csak ezért is megérte felmászni. Sötétedéskor még elmentem a piacra hátha tudok végre venni magamnak valami szép sapkát, de nem sikerült, viszont gazdagabb lettem két zoknival és egy koreás pólóval és szegényebb 5000 wonnal. A másik, amit egyáltalán nem értek, eddig az útig szinte hülyének néztem azt, aki olyan feliratú pólót vett, ahol járt, most meg én csinálom ezt és nem kis mennyiségben már legalább 6nál járok. Szuvenyír kell :D

December 10. (1 yuan 31 Ft)

És akkor az előznények:

Reggel 5.50kor keltem fel, három és fél órával a gép indulása előtt. Negyed hétkor már a metróállomáson voltam és bőszen vettem a jegyet 4700 wonért a reptérre, átszállási pont 3 van a reptéri metróra, a legközelebbi a Seouli vasútpályaudvaron. Ezt választottam. Vesztemre. A se a metróban, se sehol nem volt kitáblázva merre keresem, a reptéri vonalat. Hiába kérdeztem meg 5 ember egyik se beszélt angolul végén kijöttem az állomásról, ergo buktam a 4700wonos jegyet, de úgy se találtam, persze ilyenkor nem volt egy metrószemélyzet se a helyén. Az amúgy kifogástalan tömegközlekedési rendszerük, ezért kapott csak ötöst, mert minden a helyén van tökéletesen rendben, kitáblázva nem lehet eltévedni, de ez… a legfontosabb dolog és pont akkor nincs ott senki, aki segíteni tudna, hát a szemem lassan vérben kezdett forogni. Jobb megoldás nem találván vissza metróba, venni egy 1300 wonos jegyet, ki Gimpo reptérre, egy átszállással, lassan… A reptérre 7.50kor érkeztem. Akkor még nyugodt voltam már amennyire lehetett. Sietve, sántítva keresve a kivezető utat, majd a levezető utat a reptéri metróhoz, mivel közvetlen metrókapcsolat van a két reptér között. Jegyet 3400ért újra megvenni, majd várni a vonatra. Vonat jön, nyugodtan felültem elindultunk. Ideges, mit ideges, agyvérzést csak akkor kezdtem el kapni, mikor 9:20-kor még két megálló hátra volt és az utolsó check in időpont 9:40. Mondjuk kb. két óránként mennek gépek Pekingbe, de az anyagi kár jelentős lett volna. Szóval 9:32-re értünk be a reptérre. Na azt a sprintet, amit fájós, hólyagos lábbál és 17kg-os táskával produkáltam, mindenkit fellökve látni kellett volna, arról nem is beszélve, hogy a seouli reptérre mindent lehet mondani, csak azt nem hogy kicsit. Vad idegen, óriási reptéren, sántítva, nehéz táskával találd meg a check in pultot, hát nem egyszerű. Úgy higgyétek el, hogy a pasi rakta ki a close/zárva táblát, mikor látta, hogy futok oda és mondom, hogy neeeeee. Ennél neccesebb nem igen lehetet volna. Gyors check in és mondta a csávó, hogy futás tovább, mert nagyon kevés időm maradt és a gép a lehető legtávolabbi pontról indul. Mint ne mondjak, az útlevél ellenőrzésnél, a biztonsági ellenőrzésnél is hatalmas sorok. Ráadásul a gép tényleg a legtávolabbi helyről indult a 103-as kapuról, amihez még vonatozni is kellett. Így esett meg az az eset, hogy több mint száz repülés után végre az én nevemtől volt hangos a terminál. FINAL CALL, FINAL CALL, Passenger Mr. Norbert Mata, Passenger Mr. Norbert Mata, please go to gate argently!!

Utolsó felhívás, utolsó felhívás!! Mr Norbert Mata, Mr. Norbert Mata, Kérem fáradjon sürgősen a beszálló kapuhoz.

Elértem.

De a megpróbáltatások még csak itt kezdődtek. A helyemet, a drága helyemet, amit 33.000 Ft-ért foglaltam, már megint elfoglalták és a styuvinak kellett szólni, hogy állítsa már fel onnan azt az embert, mert most nem voltam alkudozós kedvembe. Felszolgált kajára is italra, nem tennék megjegyzést, mert a magyarnál jobb volt, viszont a 16.000 Ft-os Qantas jegy árához képest a béka segge alatt volt. Mellettem lévő hölgynek kinéző izé vagy most ült először gépen vagy csak nagyon kíváncsi volt, de folyamatosan kifele bámult, mutogatott a férjének RAJTAM keresztül, mintha ott se lennék. Húú de nagyon nyakon bas.tam voltam, nagyon nagyon érett neki a dolog, de hál’ Istennek, olyan leszállásunk volt, hogy lefagyott a kíváncsisága rendesen. Olyan légörvényeken mentünk keresztül pláne leszállásnál, hogy a kapitány még leszállás előtt is kétszer szólt hozzánk, hogy biztos be van e kapcsolva az övünk. Úgy dobálta a gépet a szél, mintha hullámvasúton lettünk volna. Néha süllyedtünk olyat, hogy csak lestem hova lett a szék a fenekem alól, a földet érésnél, pedig visszapattant a gép a kifutóról. Kemény landolás volt az tuti. A legdurvább, amin kiakadtam, hogy a 33.000 Ft-os jegyemért cserébe a gép nem csőre állt, hanem ki oldalra (jelezném Air Chinaról van szó) és buszoztattak minket befele. Az milyen már??!! Bent jó 8 percet gyalogoltunk mire elértünk az útlevél ellenőrző pontot, ahonnan ismét két perces séta, majd 3 perces várakozás és 5 perces vonatozás következett a hármas terminálig, ahol ismét 4 percet sétáltunk, míg elértük a csomagokhoz, amik már vártak minket. És itt történt meg a nagy csúcspontja. Kezembe alaptop épp veszem fel a táskámat, amikor egy sietős bü..s, tetv.s, cig..y öreg kínai úgy gondolja, hogy az útjában állok és olyan sebességgel jött nekem, hogy a laptop repült, akkora nagyot nem esett, meg tokba is volt szal jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Kifele menet még a vámos pont kiszúrt engem táska ellenőrzésre, de úgy kell neki, ha a büdös szaros gatyáim között akar turkálni. Kiérve kapcsolom be a laptopot és a fél kijelzője fehér… Na akkor kezdtem el any.zni…

Ami majdnem kimaradt. A legnagyobb, amit értelmes ember nem tud elképzelni, ilyet még nem láttatok. Locsolták a reptéri füvet. Az meg senki nem zavar, hogy kint fúj a szél, mínusz van és az összes víz ráfagy a fűre, bokorra. Eszetlenek.

Shuttle busszal mentem be a városba, ami 16 yuan volt, majdnem 10 yuannal olcsóbb, mint a metrós vonat és a főpályaudvarnál tett le. Sajnos a hülyeségem, nem törődömségemnek hála, a memóriámon kívül más lehetőségem nem volt arra, hogy megkeresem a hostelem :) Bár kihívásnak nem utolsó egy 17 kg-os pakkal a hátadon. Végül egy kis metrózás egy tökéletes felesleges félkörív megtétele után megtaláltam. Sunrise Tian Anmen Hostel a neve vagy valami hasonló, a következő hét éjszakát itt fogom tölteni és az ára egy hatágyas szobában összesen 235 yuan volt, a heti költőpénzem több mint egy hatoda és a 100 yuanos kulcsos depozitról ne is beszéljünk.

Délután még kinéztem a Tian Anmen tére, ha már itt vagyok és másfelé idő hiányában úgy se tudok menni, akkor már legalább ezt lássam először Kínából. Ekkor találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy leszólítottak, hogy hogy érzem magam, milyen Kínában stb. stb., meg ő cserediák és angolul tanul és hogy hagy mutassa már be a környéket, meg 5 perc szép képeket lehet csinálni. Mondom miért ne, milyen kedves gyerek. Aztán sétáltunk sétáltunk, de csak nem arra mentünk amerre mondta, aztán rákérdeztem, mire ő ja ja mindjárt fordulunk, majd mikor sörözni akart menni, meg a pénzem felöl érdeklődött kezdett kicsit fura lenni a dolog, de akkor hagytam ott végleg, mikor feltűnőek keresett valakit vagy valamit az utcán. Aztán ez a helyzet, hogy kedvesen érdeklődnek beszélgetni akarnak szinte mindenhol megismétlődött, ha a Tian Anmen téren mentem keresztül minimum 5 ember akart megállítani. Vicces az egészben, hogy elég könnyű minket nem ázsiaiakat kiszúrni, mert általában két kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyen embert láttam egy nap vagyis külföldit. De igazából ez volt végig az utazás során, szinte alig lehetet találkozni velem hasonló emberekkel vagy akár négerekkel, latinokkal, se Szingapúrba, se Szöulba, se KL-ben, se sehol. A legtöbb külföldit Phi Phi-n, Koh Phanganon és Kao San utcában (Bangkok) láttam.

December 3.

Reggel 6kor kelt a taxis, hogy ideje indulni a 7.16-kor induló vonathoz. Taxi 25 riggit volt és a legjobb fej taxis a világon, akivel találkoztam. Elvileg 6.30-ra volt megbeszélve a találka, de 6kor jött, mert mint mondta a turisták 90%-a elfelejti előre állítani egy órával az órát és az probléma szokott lenni. Arról nem is beszélve, hogy megvárta velem a vonatot, meghívott kávéra és fánkra és közben egész jót dumcsiztunk. A nap jól indult :) A vonatjegy ára 45 riggit volt másodosztályra. Ennél pár riggittel olcsóbb a harmad, de sok különbség nincs. Az összes kocsi légkondis, lehúzhatatlan ablakokkal, ami kifejezetten jó, hogy meg tudd szemlélni a dzsungel vasút szépségét… Így az idő nagy részét a nyitott ajtóba töltöttem, amihez nem kis kondi kellett, mert a pálya állapota, hát hogy is mondjam, csak új hullámoztak a kocsik. A vonat menetideje hát, hogy is mondjam 7-kor indul Tumpatból és 22-re ér Szingapúrba, de egyáltalán nem unalmas, arról nem is beszélve, hogy mi minden történik. Negyedik vagy az ötödik állomást hagytuk el már majdnem egy kilométerrel, mikor a vonat hirtelen fékez és elkezd tolatni. Miután visszaértünk az állomásra rá két percre szemből megjelent az éjszakai expressz Szingapúrból. Másik alkalommal szintén hirtelen fékezés, jó büdös a féktől, folyamatos dudálás, majd mikor a vonat ismét elindul, akkor lehetet látni, hogy egy csapat kecske volt a ludas. Szóval van itt minden. Azt az egyet viszont nem tudom eldöntetni, hogy a szépségemnek szól e az, hogy ahányszor átsétálok a kocsikon, mindenki engem bámul vagy pedig annak, hogy én vagyok az egyetlen fehér a vonaton, de ezt észre vettem a Kwai folyó felé is és Suratból Kolokba menet is. Szóval fogós kérdés… :) A büfé árairól annyit, hogy egy kis víz és egy adag főtt kaja 6 riggit volt. Innen üzenem a MÁVosoknak, hogy 3500ért utazok több mint 500 km-ért, légkondis kocsiban, nem kell külön helyjegyet fizetni, a wc-t és a vonatot menetközben folyamatosan takarítják és LCD TV van a kocsiban, ami működik is és a chips se 450 Ft a büfékocsiban!

A dzsungelen áthaladás valami fantasztikus volt, most láttam életembe először originált orchideát, ami ott nőt magától. Sajnos a vége felé, azért már eléggé nagy pusztítást csinált az ember szokásához híven, de azért maradt még bőven élvezhető szakasz is. Útközben elkezdtem tanulmányozni Szingapúrt és hát sajnálattal konstatáltam, hogy megérkeztem Európába vagyis ismét semmire nem lesz pénzem. Szállás sok ágyas szobában 18-20 S$ (egy S$ kb. 155 Ft), belépő múzeumba S$10, állatkertbe S$18 és még sorolhatnám, szóval itt a napi max. S$50 nem sokra megyek, ezért kitaláltam egy elég költséghatékony megoldást, amivel több mint S$20 tudok spórolni, ráadásul lesz ingyen internet kapcsolatom is, ami a hostelben nem lett volna. Na megvan hol fogok aludni?? A reptéren Changi International Airporton, ahol ingyen van a net, lehet fürödni szóval tökéletes, a táskám is ott tudom hagyni napi S$5 és a busz is csak S$2,7 egy irányba. Ennél jobb dolgom a hostelben se lett volna, arról nem is beszélve, hogy maximálisan a legtöbb időt tudom kihasználni Szingapúrba, mert nem hiszem, hogy sokáig fogok tudni ott aludni :D

A vonat, figyelj MÁV!! 15 óra múltán 5 perccel hamarabb érkezett! Mondták is az állomáson, hogy ez olyan ritka esemény, mint fehér hollót látni :)

A reptérre fél éjfélkor érkeztem és a számításaim bejöttek.

December 4.

A reptérre az út szinte a város bármely pontjáról MRT-vel vagyis metrószerűséggel S$ 2.10 kerül egy irányba a poggyász leadás, pedig S$ 4,68 vagyis S$ 9 dollárba kerül egy alvás (hostelben 18 egy 10 ágyas szobában, utcafronton!), amihez hozzávesszük, hogy csend van (reggel 7kor ébredtem, mert besütött a nap és nem a járkálás miatt, mert jó helyett találtam),  elég sötét és van légkondi, ami a hostelben nem lett volna és még ingyen net is lenne csak hát „bonyolult” megcsinálni, 220 is van, a wc-ben tusoló szóval tökéletes. Ahogy írom ez épp elmúlt éjfél és szinte alig maradt lámpa égve. Tökély.

Reggel az állatkert felé vettem az irányt, a jegy S$ 2.10 volt „Nao Ko Ti fingom nincs állomásig” és onnan a 136-os busszal még 30 perc S$ 1.80-ért. A belépő S$ 20. Az állatkert, hogy is mondjam, ahogy az LP írja WORLD CLASS, mondanám magyarul, de nem jut eszembe a magyar megfelelője. Ez meg a másik néha már elgondolkodok az angol szavak magyar jelentésén, mert nem nem tudom, egyszerűen nem tudnám „magyarra” fordítani. Szóval kegyetlen jó az állatkert, az etetések, a show műsorok, az állatok, a fehér oroszlány, a majmok tényleg World Class egy hely, megvan Világ klasszis, bár ez nem az igazi. :D Szóval csak ajánlani tudom.

Délután 3kor végeztem és indultam az Orchard Roadra, ami fogalmazhatunk úgy, hogy Szingapúr főutcája, pláza pláza hátán, Gucci, Armani, Channel boltokkal. Majd vettem egy mozijegyet is a Skylinera az első sorba, mert hát máshol nem volt hely.

Viszont nem is tudom, hogy fogalmazzak Szingapúrral kapcsolatban. Egyszerűen maga a tökély. Egész nap azt kerestem mibe tudnék belekötni, de komolyan! De nem találtam semmit! Se egy galacsint, se egy csikket, se egy kopott falat, se egy töredezet út padkát, se egy kopott útfelfestést egyszerűen nem tudtam mibe belekötni, maximum a lehullott falevélbe :) Nagyon komoly egy város. Busz még a legutolsó utcába is elmegy és olcsó, minden tiszta, rendezett én még ilyet nem láttam, pláne Vietnám, Kambodzsa (ahol még a mozgólépcsőzés is hétvégi családi program), de még Thaiföld után is, annyira sokkolja az embert ez a szembe tűnő változás, hogy… De a legfurább a dologban, hogy az előző országokban „ázsiai” emberek voltak és itt is!! Fehér ember még mindig csak elvétve láttam, talán ha 50-et összesen. Szóval itt megtudták ezt csinálni, amit a „saját” hazájukba nem?! Szingapúr olyan szinten veri az összes európai város, hogy az valami félelmetes. Az egyedüli város, ami fel tudja venni a szembe a versenyt az Sydney, mert ott tapasztaltam hasonló dolgokat, de az is szinte rögtön elvérzik, ha az árakat figyelembe vesszük. Igaz Szingapúr se olcsó, de kb. ha viszonyítani kéne, egy paraszt hajszállal drágább Budapestnél, viszont A márkaboltok, a rengeteg program miatt, amire be lehet fizetni, ha szarnám a pénzt se lenne elég :) Csak egy kettőt a példa kedvéért: állatkert, éjszaki szafari, a világ legnagyobb óriáskereke ( ezen belül számtalan fajta lehetőség a S$ 30-tól a S$ 1500-ig ), madár-, lepkepark, vízibusz, kölönféle adrenalin növelő játékszereket és akkor még a szigeteken lévő programokról, a 4D moziról nem is beszéltem. Holnap például a szingapúri maratont rendezik, ami miatt a fél város le lesz zárva.

Civilizáció szintjén a legeslegjobb város, amibe valaha jártam és szerintem járni fogok, tán még Hong Kong-ra tennék, így látatlanba voksok, hogy esetleg talán, bár nem hiszem. Egyszerűen tökéletes ez a város.

December 5.

Egy hosszú nap kezdete. Már hajnali 3kor felkeltett egy sípoló zaj, amiről nem tudtam, hogy mi és csak sípolt sípolt és sípolt, keresem keresem, már a bal szemhéjam az idegtől kezd rángatózni, majd meglelem és leesik, hogy a telefon ébresztője a forrás. Én állítottam be ilyen koránra, hogy kihúzzam az elemtöltőt. Mostanában eléggé lassan kapcsolok.

Reggel a csomagleadásnál az emberke megismert és mint régi barátot köszöntött. Jó fejek itt az emberek, azért ez reggel hálózsákból kikelve sokat jelent. 9-re már bent is voltam a városban és igazából az egész nap azzal telt, hogy lejárjam a lábam. Sétáltam, buszoztam, metróztam össze vissza a városban. Eredeti terv az volt, hosszas mérlegelés és rábeszélés után, hogy elmegyek az újonnan nyílt Universal Studio Theme Parkjába és belecsapok a lecsóba egy picit, de fél 11kor hidegzuhanyként fogadott a FULL (megtelt) tábla. Hát igen ez is csak én lehetet, úgy látszik a párizsi vasárnapi Disneylandes látogatásból nem tanultam, mert hát mi van ma? Vasárnap, hétvége, maraton és megfejelve az egészet iskolai szünet! Néha már csak egy jó vállon veregetés hiányzik.

Délután fél hatkor indultam el a reptérről, hogy eljussak Kuala Lumpurba. Az eredeti, már megint az eredeti, még jó hogy van az az élet és mindig keresztül húzza. Szóval eredeti terv alapján vasútállomás és onnan az esti vonattal szépen kényelmesen megérkezünk reggel hatra Sentralba onnan busz és már 8ra kint is vagyunk a reptéren. Na ehelyett jelenleg itt ülök Larkin Johor Bharu főbuszpályaudvarán és várom a fél egyes busz indulását. Az egész úgy kezdődött, hogy míg Szingapúrból KL-be a vonat 33 S$, addig Johorból KL-be csak 33 riggit és a két valutát nem az egy az egyben váltják ám, majdnem hármat ér egy S$. Szóval helyijáratos busszal akartam kimenni Johorba, de csak nem akart jönni és ezért felszálltam a Szingapúr Johor expressre, ami S$ 2,40 volt. Határon átérve (nagyon nagy határ, nagyon jól megcsinálva csillagos 5-ös) mondták, hogy hát ez a busz express lévén nem áll meg a központba, hanem Larkinba megy, ami mint az összes szerencsétlen buszpályaudvar ebben a nyomorult térségben kint van a halálnak a fa..án. Onnan vissza kellett volna jönni busszal és úgy vonattal tovább, de nem is tudom miért és hogyan, meg miért hagytam magam rábeszélni a buszra, arról már nem is beszélek, mert szinte meg se hallottam, hogy az a vonat nem létezik, nem megy ma, nem is volt stb stb stb. Szóval 31 riggitért buszocskázhatok KL alsóra, onnan be a városba, ahonnan még tovább Sentralra, ahonnan tovább a reptérre. Még jó, hogy csak 13.55kor megy a gép. Az egészbe a slusz poén, hogy hajszál pontosan kivolt számolva a vonatra a pénzem, de így, hogy halál fa..án rakott le, hogy többe került ide a busz, így bukta volt a dolog és pénzt kellett felvennem, ami újabb 5 dollárral és banki lehúzással járt. Életem legnagyobb hibája volt felrakni arra a számlára a pénzem. Sacperkábé alapon legalább 100-150 dollár bukó a pénzfelvétel díja, a helyi automata lehúzása és a sok pénz felvétel miatti valutaváltások miatt.

November 17.

Hajnali fél kettes érkezés után szépen befészkeltem magam a terminál egyik sarkába és aludtam egészen 6 óráig. Utána már akkora jövés menés volt, hogy nem lehetett. A városba jutás legolcsóbb módszere, amit sehol se hangoztatnak vagyis én nem találkoztam vele, úgy mondta nekem is a qataros csávó, a vonat. Méghozzá nem az expressz, hanem a sima vonat. Melynek ára 15 baht volt és igazából a város közepén rak le a látni valóktól jó messze. Ahhoz, hogy eljuss például a Kao San úthoz, ami a hátizsákosok helye, busszal kéne menni, ami meg hát nem egyszerű dolog. Mivel a buszoknak a tábláján nem nagyon van kiírva az európai számára olvasható betűvel, hogy merre megy. Így hát mivel Vietnámban olyan kedvesek és segítőkészek voltak az utazási irodákban így kerestem egyet. A Bangkokba töltött három nap alatt egyet megtanultam. Vietnámba mindig mindenhova utazási irodával, mert olcsók és annyira olcsók, hogy saját magad nem tudnád annyiból kihozni. De itt itt váááá. Egy köcsög lehúzós, geci banda az összes. Már elnézést. Bemegy az utazási irodába, hogy szállás kéne és mit tud ajánlani Koh Phangani lejutásra (azért kerestem ilyen hamar jegyet, mert több különböző forrás mondta, hogy indul a szezon, meg full moon party lesz, meg mivel novemberi első telihold van ilyenkor van a virágot úsztatunk vízen össznépi nemzeti ünnep, ami még megnöveli a telítettséget) és tegyünk hozzá nem ilyen szedett vetett utazási iroda volt, hanem rendes akkreditált TAT. Na szállást nem tudott adni 300 baht alatt, mert hogy nem létezik, de mutatom neki az LP-be, hogy ide le van írva feketén fehéren, hogy már 150-ért lehet kapni, de hogy az a könyv két éves… Jól van nem probléma keresek magam. Viszont az lejutásra a busz hajó kombót javasoltam, mert hogy a vonat váááá. Kérdem mennyi, mondja 1350 baht, mire én egy kb. anyád hogy van mondat hagyta el a számat. Mutatom neki, hogy az LP 550-650-re taksálja, de hogy az már rég nem létezik meg amúgy is. Ugye érzitek a két ország közötti különbséget túra árak kapcsán. A végén addig addig, hogy 1250-ért vettem egy jegyet. Bár azóta is basz az ideg miatta. Majd még utolsóként megkérdeztem mibe kerül elmenni a hídhoz a Kwai folyón. Egy túra 1200 baht, az egynapos. Na itt már kiröhögtem és a vonatjegy maga? Mondja 200 egy irányba. Ekkor már tényleg a kur.a anyá.a küldtem el. Este elmentem a pályaudvarra, ahol elmondták hogy 100ba kerül a jegy és az is azért ilyen drága, mert én külföldi vagyok és nekem ha egy megállót is megyek ezen a vonalon az is annyiba kerülne, mivel ez a Halál vonal. Na ez meg a másik, amit miatt mondhatni meggyűlöltem ezt az országot, hogy azért mert külföldi vagyok, azért élből mindig drágábban adnak akármit. Pl. az utcai árusnál, roston sült kis húsgolyókat vette előttem a kis thai és 20-at fizetett négyért, odamegyek, hogy mibe kerül 10-be egy. Nem csípem ezt az országot. Na de hagyjuk is ezt.

A TAT irodából egy motoros vitt el a Kao San-hoz 100 baht-ért. Ez viszont kérem szépen, ez az utazás kutyafasza volt a halálfélelemhez képest. Kapásból, ahogy elindult a motor, én ugye hátul, hátamon a 19kgos táskával, majdnem olyan hátast dobtam a motorról, ahogy a nagykönyvben meg van írva, innentől kezdve a motoros minden helyen a fék gáz kombót használta. Elég vicces tud lenni 0-ról 60, 70 sőt mentünk 80-ra röpke 15-20 mp alatt én meg, bíztam a jó Istenbe, hogy a motoron maradok.

Kao San útra megérkezve 5 perc séta után találtam egy szállást 180 bahtért. Az egész kb. 3X2 méteres szoba, egy ággyal, egy székkel és egy asztallal, slusz. Két óra szundi után neki vágtam a városnak. De ahogy sétáltam a Royal Palace felé, már láttam, hogy itt temérdek mennyiségű pénzt lehet elszórni, de viszont rengeteg dolgot kapsz érte. 100-150 baht szurperjó polókat, alsógatyákat, 200-300 Billabong shortokat stb. Sajna a Royal Palaceba nem mehettem be, mert rövidgatyába voltam. Viszont a mellette lévő óriás fekvő Buddhát meglátogathattam, majd kifele jövet elkapott engem is egy tuk tukos, hogy 10 bathért elvisz ide meg ide meg ide. Na ezeknek az a lényege, hogy közbe bemész ide meg ide, ilyen drágaköveshez, öltönyöshöz stb. és azért mert téged odavitt ez a jóravaló fiatalember, ezért ő kap gasoline kupont és így mindenki boldog. Igazából ezek a helyet tényleg olcsóak, mindenféle szempontból. Pl egy Armani szabású öltönyt, amit te választasz ki katalógusból és neked csinálnak meg ott helybe egy 20-as, már mint ezerben és forintban, ami szerintem egész jó ár. Szóval egy helyről ki, a másikba be, egyik Buddhától ki a másikba be, így telt az egész délután. Láttam kis Buddhát, nagy Buddhát (47m), kövér Buddhát, arany Buddhát mindenfajta féle Buddhát. Este elmentem arra a pályaudvarra, ahonnan indul a vonat a Kwai folyóhoz. Érdekes volt, hogy a folyón átkelés hajóval 3 bahtba kerül :) A vonatjegy ára 100 baht és az indulásnapján érdemes megvenni, így szép lassan visszamentem a szállásra aludni, mert a vonat reggel 7.45kor indul.

November 18.

7.45ös indulás és 10.25ös érkezés. Ebből egy 8 órás indulás és egy 11.30as érkezés lett. Maga a helyről nem mondok semmit, mert csak fikáznám. Igazából nehéz elképzelni, hogy 60 évvel ezelőtt itt áthatolhatatlan dzsungel volt. Jó tudom nem kell mondani, hogy a filmeknek sose higgyünk, de azért néha szeretne az ember. Viszont egy jó tanács az erre utazóknak. Ezt a helyet egy kétnapos program keretébe nézzétek meg. Egyik nap végig a vasút vonalán Nom Takig, ott alvás, elefántolás, tigris templom stb. Másnap meg vissza. Így lesz igazán értelme a dolognak. De ettől függetlenül élveztem a vonatozást és az se zavar, hogy négy óra volt a menetidő. Otthon már tuti a falnak mentem volna, de itt valahogy más. Visszafele a vonat cirka két órás késéssel érkezet és ezt senki nem közölte velünk. 14.35 helyett 16.20kor. Este 19.40-re érkeztünk be az állomásra, ami csak azért volt ciki, mert az utolsó hajó 8kor megy át a túlpartra és ha azt lekésem, akkor lett volna másik megoldás is, csak hát annak utána kellett volna járni, de elértem.

November 19.

Az utolsó nap Bangkokban, amit igazából nem is bánok. Mára egy kötelező program volt előírva mégpedig a Royal Palace. Reggel nyolckor nagy nehezen felkeltem felvettem a hosszú vastag fekete farmerom, amit valljunk be ilyenkor öngyilkosság, de mégse mehettem a Bob Marleynes gatyámba :) A belépő a királyi palotába 350 baht volt, ami magasan veri az összes belépő árát, amit eddig valamire is kifizettem és ahhoz képest szerintem nem érte meg az árát, mivel vagy én voltam béna, de elég sok helyre nem lehetett bemenni. Gondolom készülődtek a hétvégi virágúsztatós össznépi banzájra. A belépő amit adnak még jó másik két helyre is, de azok olyan messze voltak innen, hogy moto-ra nem igazán akartam költeni, mert 80-100 bahtért senki se volt hajlandó odáig elvinni, a busz meg hát naa… Ember legyen talpán, aki el tudja olvasni. Jóóó tudom meg lehet volna kérdezni a helyieket, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Inkább elsétáltam a Nemzeti Stadiumhoz, ahol plázáztam egyet és épp lekéstem a Skyline-t vetítését, így várom kellesz vele Singapore-ig. Aztán vonatkoztam egyet a magasvasúton és végül, mivel senki nem akart 80 bahtért visszavinni a Kao San úthoz, a Victory emlékműtől, ezért nagy durciban legyalogoltam a távolságot.

Épp, hogy odaértem 6-ra, ahova kellett. Már majdnem vártak rám és elkezdődött a szép ki utazásom Koh Phangan felé. Amire tudnék is egy pár jelzőt mondani. Mondjuk furcsa volt azt hallani, ahogy szólítottak felszálláshoz a buszra. Nehéz lenne elképzelni a Búza téren Miskolcon, hogy a Volán járaton a sofőr megszólal, hogy először jöjjenek azok, akik Phuketre mennek, majd akik Phi Phire, Koh Samui, Koh Phanganra és végül Koh Taora. A buszúttal semmi probléma nem volt, hamar eltelt, viszont onnantól jött a megpróbáltatás. Reggel 6ra értünk Surat Thani-ra.

November 20.

A söfőr wake up, wake up, hurry felkiáltással keltette a csapatot. Majd következet két óra várakozás egy másik buszra, ami elvitt a kikötőbe. Odáig buszoztunk, majdnem egy órát egy csirkebuszon, úgy hogy legalább 20 ember állt. Azt el lehet képzelni, hogy 65 ember volt a buszon, ahova a 65 ember összes táskája is befért… Mikor megérkeztünk a kikötőbe és feltessékeltek minket a hajóra, ami már az összes ülőhely rég foglalt volt és nagyon kint a fedélzeten se lehet állni, mert esett az eső. Két órás hajóutat végigállni hát nem volt egy felemelő érzés pláne ennyi pénzért. Hányszor megfogalmaztam magamba, hogy írok egy „baráti” levelet a csajnak, aki eladta nekem ezt az utat. Nem is az idegesít, hogy drágán adta, meg állni kellett, hanem az, ahogy már már majdnem felháborodva mondta, hogy nem bízok benne?? Hát a kur.a anyját…

Viszont jó pont volt, hogy már vártak a kikötőben a szállodából, akiket ezúton is bátran ajánlok mindenkinek, aki erre a szigetre jön. Haad Tian Beach Resort. 20 perc kocsikázás után érkeztünk meg a szálloda, ami egy öbölben fekszik a sziget észak nyugati partján. A szálloda maga a tökély, egyedül található ezen a tengerparton, ami van jó oldala és rossz oldala is. Bár igazából több a jó. Jó oldal például, hogy nincs sok ember, a tengerpart csak a tied, nem kell zárni semmit és a part tele van kagylókkal, olyanokkal amikről kiskoromban a görög tengerparton csak álmodoztam. A vízben már búvárszemüveggel is nagyon sok mindent lehet látni, a kishaltól kezdve a nagyhalig, a lapostól hosszúkásig, a csíkostól a foltosig, a vízszintes csíkostól a függőleges csíkosig, a feketétől a kéken át a sárgáig és még korallok is vannak. Igaz nem az a hű, de szép, de kezdésnek egy panelben felnőtt kölyöknek maga az álom :) Plusz pozitívom, hogy a szállásom beachfrontos 12 dolcsiért, a naplemente maga az álom, szóismétlés, de 10 perce ülök itt és nem találok jobb szót rá. A dolog egyetlen negatív oldala, ami lehet akár pozitív is, felfogás kérdése, hogy a legközelebbi bolt egy km-re van. Bár annyira nem vészes a éttermi ár, pláne ha hozzá vesszük a kilátást, a változatosságot, a felszolgálás színvonalát és azt, hogy Európában a büdös életbe nem tudnék megfizetni egy ilyet.

November 21. FULL MOON

Amiért igazából csak három napot maradtam Bangkokban, hogy ideérjek időben erre a partyra. Aki nem hallott még róla olvasson utána, de úúúúú nagyon kiba..ott ku..a ….s….g g…e  g…w . .i. jó volt!! A szállodából 7kor indult az első taxi, amivel én mentem és 40 perc volt kb. az út. A buli helyszíne Haad Rin partszakasz, ahová 100 bath volt a belépő és kaptál cserébe egy karszalagot, amit maximum az idő fog lerohasztani a kezemről. Ez jó hosszú strandszakasz, ahol holt szezonban, amilyen a mostani is csak 8-10.000 ember bulizik a parton, míg főszezonban, akár 30.000 ember is. Az árak egyáltalán nem voltak vészesek. Mindenki bullettet ivott, aminek a lényege, hogy van egy kis vödör, abba öntenek whisky-t vagy vodkát (2,5dl) vagy amit akarsz, hozzá colát vagy energia italt vagy akármit :) ennek ára 250-400 bahtig változik. Vicces látvány az, amikor mindenki wc-nek használja a tengert és a pasi hugyozik, a csaj meg mellette fürdik. Én egykor indultam haza, mert 5 óra táncolás nekem bőven elég volt, arról nem is beszélve, hogy a tenger mellett kezdett kicsit húgyszagú lenni a dolog.

Jaj és majd elfelejtettem. Ezen a nap délutánján vált valóra egy 5 éve dédelgetett álom, ami még zsenge vízimentős koromba találtam ki. Mégpedig, hogy Tiestotól az In search of sunrise fogok hallgatni egy fehérhomokos pálmafákkal övezett türkizkék tengerparton :)

November 22.

Pihenés.

November 4.

Amilyen rosszul indult a nap, olyan rossz is lett a végére. Na jó nem :) Reggel 10:45-re kellett volna egy kocsinak értem jönni, ugyanis befizettem egy kétnapos túrára. 29 dollárba került két nap egy éjszaka, Phnom Penhből Saigonba. A program úgy néz ki elvileg, hogy 10:45kor felvesznek és 11:30kor indul a busz. Egy óra buszozás a Mekongig, ott hajóra szállás, 3 óra hajózás, közben határátlépés Vietnámba, szállás többágyas szobában egy úszóhotelben Chu Doc-ban, másnap reggeli ide oda menés és este 6kor érkezés Saigonba. Na már most a transzfer nem igazán akart jönni, 11:15kor recepciós elkezdett ide-oda telefonálni és senki nem tudott semmit. Nagy nehezen kiderítettük honnan indul a busz, akkor tuk tuk szerzés, de a tuk tukos csak másodszorra találta meg a címet, engem meg már az szívroham kerülgetett, hogy lekésem a bulit. Aztán 10 perc késéssel megérkeztem utolsóként. A csoport, ami összeverbuválódott innen onnan, 9 főből állt. 4 spanyolból, 1 svájciból, 1 szlovákból, 1 ciprusiból és egy vagy kambodzsai vagy vietnámi kiscsajból, aki az egyik öreg spanyol „játszótársa” volt. Egy óra buszozás után elértük a Mekong folyót, ahol gyors hajóra szálltuk. Nem tudom miért, de valahogy nagyon élveztem a hajókázást. Kb. 70 perc múlva elértük a határt. Úgy kell elképzelni, hogy kikötöttünk az egyik helyen az volt a kambodzsai határ, csendes kis barátságos hely, a vízum kérelmeket pl egy kis lugas alatt lehetett kitöltetni. Aztán pecsét és visszaszálltunk a hajóra. 500 méterrel lejjebb a folyón ismét kikötöttünk a vietnámi határnál. Az már egy kicsit modernebb volt. Végül újabb kb. egy óra hajókázás után délután 4kor megérkeztünk Chau Doc városában, ahol a kikötőben lévő úszó hotelben szálltunk meg. Jaj a hajón kaptunk kaját is. Igaz csak egy zacsis levest, de akkor is! A kikötőben ért a nagy meglepetés. Közös szállás volt a prospektusban, ehelyett Norbika egy dupla ágyas szobát kapott folyóra néző kilátással. A szoba messze a legjobb, amibe eddigi utam során voltam. Van meleg víz, szappan, törölköző, szúnyogháló. Nagyon tuti. Hát én olyan boldog voltam, de olyan. Szal mindenkinek csak melegen tudom ajánlani ezt a 29 dolcsis túrát. Szoba elfoglalása után nyakamba vettem a város, de a nagy lendületemet visszavette a recepciós csaj, hogy ácsi na… Kezembe nyomott egy térképet és egy névjegyet. Újabb plusz pont, már a sokadik. A város vagy falu nem tudom minek nevezzem, engem nagyon megfogott valami oknál fogva. Lehet a jó szállás, lehet a hajókázás, nem tudom, mi lehet az oka, de rég voltam, ilyen boldog, rég örültem ennyire, annak, hogy felfedezhetek egy várost, amibe igazából látni való nincs. Három órát sétáltam a városba, de nem tudom miért örültek nekem az emberek. Nagyon sokan köszöntek, integettek, sőt még viccelődtek is velem. Imádom a vietnámiakat! Az itteni árakról egy fél szót. Húsos szendvics 5.000 VND (dong), negyed (szép nagy) ananász 5.000 VND, energia ital 10.000 VND, póló 10.000VND, cicomázott bukósisak 95.000 VND. Hasonlításképpen a magyar árakhoz úgy lehet, hogy lecsapsz a végéről két nullát. Volt nálam 140.000 dong és vettem minden szart, amit megkívántam, de még így is maradt 90.000 dongom és az automatából felvettem 2.000.000-t, mert többet nem engedett. Milliomos lettem :D Aztán visszamentem a szállásra és örömmel nyugtáztam a mai napot, hogy ez volt a legjobb, nah jó Bang Mealea is jó volt, sőt nagyon jó, mondjuk úgy, hogy benne volt a top 5-be bőven.

Arra leszek kíváncsi reggel, hogy fogok megállni a száraz talajon, mert folyamatosan érzem, hogy himbálózik a hajó, pláne ha egy másik elmegy mellette, akkor aztán hullámvasút van :D

November 5.

Reggel fél héttől reggeli, mivel 7kor indultunk. A megnéztünk egy halfarmot, amin 100.000 hal tengeti mindennapi életet és a halfarm maga 50.000 dollárba került, mint megtudtuk. Aztán átmentünk a szomszédos szigetre, amit példaképpen állítanak elénk, hogy milyen szépen megél egymás mellett katolikus, muzulmán és buddhista. Most reggel 9 környékén tartunk. Ezután következet a végeláthatlan utunk Ho Chi Minh Citybe alias Saigonba. Volt benne egy másfél órás hajókázás, ami közben felszolgáltak egy ebédet, amiért viszont fizetni kellett. Kemény 30.000 dongot, majd átpakoltak minket egy buszra. Egy egy órát mentünk közben megszakítva egy kompozással. Délután 3 tájékán megint buszt cseréltünk és innen már csak 3 óra hossza volt az út. Saigonba este 6kor érkeztünk, az aznapi esőt éppen lekéstük, így csak a szemerkélés jutott. Rögtön ahol a busz lerakott találtam is szállás többágyas szobában, napi 100.000 dongért. Az vicces volt, ahogy a szoba ki volt alakítva. Igazából a tetőre húztak rá még egy emeletet valami szar anyagból, mert elég sok helyen ázott. A 5 ágyból 3nak volt vizes valamelyik sarka :D Víz nem igen jött fel, a wc-t nem lehetett lehúzni, de ettől függetlenül szépen be volt rendezve és semmi kifogásom nem volt ellene. Jaj még a fürdőnek a vízelvezetése volt nagyon kreatív. Mivel a tetőn vagy nem akartak vagy nem tudtak lefolyót csinálni, ezért a szobából egy fél méter le volt választava vagyis volt rakva egy 10 cm-es csík téglából levakolva meg minden és ott folyt el a víz a szoba szélén. Este még volt annyira erőm, hogy tettem egy szép nagy kört a környéken szemerkélő esőben, ami épp csak annyira esett, hogy ne ázzon el az ember, de aztán mégis. Útközben rám tukmáltak egy Lonely Planetes könyvet Vietnámról, amit nagyon nem akaródzott megvenni, mert már így is két könyvet cipelek, de hát most a 25 dolcsis könyvet, hagyjam ott három és fél dollárért? :) Amúgy bármilyen LP könyvet meg lehet venni, igaz fénymásolt, de jó minőségű, arra a két három hétre, amíg az országban vagy addig tökéletesen megfelel a célnak. Visszatérve a hotelbe még befizetettem egy Cu Chi Tunnel túrára 100.000 dongért, ami egy fél nap lesz.

November 6.

Reggel kelés korán mert a túra 8:15kor indul. Az elcseszett repülőjegy foglalásomnak hála Saigonba csak egy teljes napom van vagyis a mai, ami hát hogy is mondjam? Kevés. Lesz ok, amiért vissza kell jönni ide :)

A túra úgy egészében tökéletes, fantasztikus, elképesztő volt. Maga a látnivaló része az egy gyenge közepes, mert annyira turistáknak volt kitalálva megcsinálva, hogy … és azt nem szeressem. Csillagos ötöst a túra a túra vezető miatt kapta. Mr. Bean miatt. Nagyon nagy arc volt, végig beszélte az utat, érdekeseket mondott, sőt még sírt is és látszott rajta valódi, hogy azok az érzelmek valódiak voltak. Ugyanis Mr. Bean 62 éves, aki megérte a vietnámi háborút gyerekként, szolgál az amerikai haditengerészetnél 2 évig, majd hazaköltözött és 10 éve idegenvezető ezen a túrán. Szal volt mit mesélni, magáról, hogy élte meg, mik történtek vele, egyszerűen nagyon jófej volt. De az abszolút beszólása, ami boldoggá tette a napomat, nem volt nagy dolog, de mégis olyan volt, amit mindig át akartál élni, miután láttad azt a bizonyos filmet a tvben. Szóval felszállt a buszra, bemutatkozott, már majdnem belekezdett a beszédjébe, mikor megállt és azt mondta, Upsz, majdnem elfelejtettem valamit! Néma csend várunk. Erre meg: Jó reggelt Vietnáááám! :D Ez komolyan a nap csúcsa volt. Visszatérve Cu Chi alagutakat, a kis vietnámiak ásták a háború ideén, hogy bombázás elől legyen hova menekülniük. 250 km hosszú az alagút hálózat és háromszintes. Két méter, 5 méter és 8 méter mélyek az alagutak és mindegyik mindegyikkel összekapcsolódik és előbb utóbb a Saigon folyóban ér végett. Maximum 1,3 méter magasak és van ahol csak hason kúszva lehet menni, ahol még a vietnámi átér, de az amcsi már beragad. A nap fénypontja volt mikor egy 130 métert mehettél egy ilyen alagútban. Hát ehhez képes a tesi órán a törpejárás semmi volt. Volt még egy jó dolog ebben a kirándulásban, mégpedig a lövöldözés. Igazi fegyverrel, igazi golyóval. 5 fajta fegyverből lehetet választani, az AK 47-től a M30-ig. A lőszert venni kellett hozzá, egy tárral a legolcsóbb 25.000 dong a legdrágább pedig 35.000 dong volt. Norbika AK 47-sel játszott egy kűrt. Ez a nap tökéletes volt és összesen 200.000 dongba került, cakli pakli. Délután 3-ra értünk vissza a városba, pont akkor mikor az ég úgy döntött, hogy leszakad. Sajnos a saigon-i palota programomat, így elmosta az eső, mert csak négyig volt nyitva, de viszont fél négy körül magamra kaptam az esőkabátot és elindultam a War (háború) múzeumba, ahol a vietnámi háborút lehetett tanulmányozni. A belépő 15.000 dong volt. A múzeumba igazából csak képeket voltak, milyen volt, milyen lett, mit tettek vele, valamint az utóhatásai az amerikaiak által ledobott vegyi (foszfor stb.) bombáknak. Voltak gyomorforgató képek, sőt az utcán is találkozni, ilyen összeégett, „nem tudom mi történt velük” emberekkel, akik koldulnak. Visszafele egy piacon keresztül sodort a sor és mivel jóképűnek nevezett az egyik kiscsaj, amitől annyira „meghatódtam” :), hogy vettem tőle két pólót 200.000 dongért, többet már nem volt szívem alkudni, de legalább minőségileg egész jók. Jaj még el nem felejtem egy érdekes adat, amit nekünk magyaroknak se ártana legalább félig produkálni. Megkérdezte az idegenvezető, hogy szerintünk a vietnámi nők miben a legjobbak?! A válasz gyerekcsinálásban. A háború végén a vietnámiak 20 millióan voltak, most 87 millióan vannak! Azért ez elég jó eredmény kb 35 év alatt. Szerintem.

Este 8 volt mire visszaértem a táskámhoz, amit a hotelben hagytam és szóltam a recepciósnak, hogy kerítsen már nekem egy taxit, mert hogy mennék a reptérre (éjszakát a reptéren töltöttem). Mivel már eléggé fáradt voltam, ahhoz hogy alkudozzak 164.000 dongért hoztak ki a reptérre, ami normális esetben 100.000, na de puff neki 3 dollárral több. Igaz azért már valahol egy fasza kis kétfogásos innivalóval egybekötött ebédet kaptam volna.

November 7.

Hát a reptéren az éjszakázást kicsit másképp gondoltam, mert csak aznapra érvényes jeggyel lehetett bemenni, mind az érkezési, mind az indulási oldalra. Így az éjszakát kint töltöttük a friss levegőn. A repülő 6:45kor indult, azt érdemes megemlíteni, hogy a jegy 5000 forint környéke volt csomaggal együtt indulás előtt 5 nappal véve. Jetstar. Nyolcra érkeztünk meg Da Nangba Vietnam harmadik legnagyobb városába. A repülőn viszont Úr lehettem. Rizses, húsos főtt kaját ettem és energia italt ittam hozzá. Szinte egyedüliként én ettem a gépen, pedig fogyasztás volt bőven, pedig csak félig volt a gép. 30 perc kellett mire elértek a 22. sorhoz ahol ültem. Mondjuk a fent említett fogás kereken 400.000 dong volt. Négyszáz forint. Csomagfelvétel után kifele menet a reptérről megtalált a gépen utazó három lengyel turista és megkérdezték, hogy véletlenül nem e Hoi Anba akarok menni, mert akkor fognánk így négyen egy taxit, igaz nem olcsóbb, de viszont hamar odaérünk. Mivel oda tartottam én is, ezért megbeszéltünk és 350.000 dongért elvittek minket a 30 km-re lévő világörökség részét képző faluba. Pontosan akkor szakadt le az ég, mikor megérkeztünk. Így igen hamar futás lett a sétából. 15 perc keresgélés és kis segítséggel találtam szállás 8 dollárért egy éjszakára. Igaz az ablak előtt 10 centivel már egy fal húzódott, de na :) Dupla ágyas, légkondival, tv-vel, mi kell még? Mivel fél tíz volt még csak és mára a város bejárása volt a terv, így délig lefeküdtem aludni. Hoi An igazából, azért híres, mert több olyan ház, több tucat maradt meg az utókornak, amit sok száz évvel ezelőtt építettek. Kombinált belépő ezekre a helyekre 60.000 dong. Ahogy elkezdtem járni a falut egyre jobban fokozódott bennem a nem is tudom, a gyűlölet a helység iránt. Az egész ott kezdődött, hogy még be se értem a régi városrészbe, már egy egy csaj biciklin tekerve érdeklődött, hogy hogy vagyok merről jöttem, meg nézzek már be a boltjukba, de na csak nézzek már be. Aztán folytatódott máshol azzal, hogy jaj nézek már be ide is, nincs szükségem valamire, jaj de vegyek már valamit és itt szakadt el először a cérna nálam és már ordítottam, hogy ha azt mondtam nem, akkor nem! Máshol ilyet én még nem tapasztaltam, hogy ennyire erőszakosak legyenek az emberek, még az arab világban sem, sőt mint láttam nem csak nálam szakadt el a cérna, hanem más felnőtt férfiaknál is. A másik amitől egyszerűen okádni tudtam volna, az az öreg emberek voltak. Máshol más vietnámi falvakban szépen dolgosak, tesznek vesznek, főznek és árulják az utcán a kaját, de itt, fogják beülnek a kis ladikukba a part mentén, vigyorognak az egy szál fogukkal és mutatják, hogy fényképezzük le őket (mert tény aranyosak így benne), majd mutatják, hogy adjunk pénzt. Itt annyira begőzöltem, ha akartam volna menni másnap My Sonba elmentem volna innen a pi..ába. Komolyan annyira felhúzott az, ami lett ezzel a faluval, mióta a világörökség része lett, hogy úúúú atomot nekik. Két óra városnézés után vissza is mentem a szállásra, este még elmentem egyet enni és amúgy ki se mozdultam.

November 8.

Másnap reggel 8kor jött a busz a szállásra és indultunk My Sonba (ejtsd: mi szon). Az út ára 5 dollár volt, a belépő plusz 60.000 dong. My Sont több száz évvel az Angkor templomok előtt emelték és a vietnámi háború során bomba találatot is kapott. Az érdekessége a helynek az az, ahogy az épületeket emelték. Ugyanis a téglák olyan szorosan vannak egymáson, egymás mellett, hogy nincs közöttük kötőanyag. A tudósok a mai napig nem tudtak még rájönni, mi a tartja akkor össze őket. A helyet a franciák fedezték fel az 1800-as évek közepe fele és már akkor furcsaság volt az, hogy a templomok, mert ezek templomok voltak, szóval a templomokon ábrázolt hidu (nem biztos) alakoknak, egyiknek sincs meg a feje.

Délután 1-re értünk vissza a városba, kajálás után már kettőkor várt is a busz, mint kiderült ugyanaz, amivel mentem tovább (5 dolcsi) Huéba, ami régen Vietnám fővárosa volt. A város 120 km-re van és az út időtartalma 4 óra hossza. Igen 120 km-t négy óra alatt tettünk meg, de ezt látni kellett volna. Danang és Hue közötti út. Hegynek felfele kacskaringós út, se a kamion, se a kis teher autó, se a busz nem bír felfele menni a kaptatón épp, hogy lépésbe haladunk, de azért a kicsi kétsávos úton csak, azért is előzésbe kezdünk, szembe jönnek, duda duda hátán. Kegyetlen, ahogy vezetnek! Este hatkor, sötétben érkeztünk egy szálloda elé, ahol rögtön felajánlottak nekem egy szállást éjszakára, amit kis alkudozás keretében 8 dollárért el is fogadtam. Szobában Tv, légkondi, fürdőkád, melegvíz, dupla ágy, internet, minden ami kell. Jaj és a negyediken van, szóval még kilátás is dukál. Még az este befizettem egy 15 dolláros egész napos DMZ túrára (Demilitarizált övezet), ami régen észak és dél Vietnám között terült el. Még futotta arra az erőmből, hogy körbe nézzek a környéken és megtaláltam az első élelmiszer boltot Vietnámban. Komolyan mondom végre valamit kaptam a pénzemért. 1kg banán, egy nagy pamelo, két csomag leveles rágó, fél liter drága valami egzotikus gyümölcsös innivaló valamint egy csomag mogyoró, már hogy értelmes dolgokat vegyek. Szóval ez az egész került összesen 45.500 dongba. Négyszázötvenöt forint…

November 9.

Reggeli 6 előtt kelés kicsit fárasztó volt, de valahogy ki lehetet bírni. A reggeli hanyagolható és az utána következő 3 óra buszozás, hát hogy is mondjam... Nem az a probléma, hogy három óra, hanem hogy 70 km-re mentünk vagy egy picit messzebb. Úgy tűnik, mintha repesztene a busz és közben mégsem. Amúgy a túra igazából eléggé hanyagolható, abból a szempontból, amiket mutatnak nekünk, viszont a táj az csodálatos, meseszép. Először megnéztünk egy hidat, aztán egy falut, majd egy rozoga múzeumot. Egyik se volt az a hú de… Viszont visszafele bementünk a Tunnelbe, ami már ott volt a szeren. 500 métert mentünk a föld alatt és a csatorna magassága 1,6 és 1,9 között változott. Ez már élmény volt. Utána persze következett a hazafele út, ami szintén a maga 30-35 km/h átlagsebességével, hát. Na, de legalább otthon fogom tudni értékelni, amikor 50-nel megyünk a városba :D Hozzáállás kérdése, hogy minek tud örülni az ember. Le merném fogadni, hogy valaki örülne annak is ha 35-tel mehetne Vietnámba :D Este fél hétre értünk vissza. Még gyorsan elmentem vásároltam egyet aztán filmnézés után lefeküdtem aludni.

November 14.

Reggel áhhh, hajnali ötkor dörömbölt a kalauz az ajtón, hogy ébresztő megérkeztünk Lao Caiba. Hát mint ne mondjak elég hideg fogadott. Ez csak abból a szempontból érdekes, hogy tegnap délután Attila későig dolgozott, így nem volt annyi időnk, hogy visszamenjünk hozzá. Emiatt abba a cuccban indultam neki a kétnapos három éjszakás Sapanak, amibe a Halong baybe mentem. Két poló, egy rövid nadrág, egy hosszúnadrág és egy alsógatya. Sapaban meg 15 fok volt reggel. Viccesen néztem ki papucsba meg polóba. Az idegenvezető volt olyan kedves, hogy kereste hol a csomagom, mert vinni akarta, mondom hogy nincs, az van ami a hátamon és cipő? Hát az sincs. :) De aztán már 8-9-re egész emberi hőmérséklet lett, utána már kicsit túl is lőtt a nap azon a bizonyos célon. Sapaba reggel 7-re értünk, ahol svédasztalos reggeli fogadott minket, minden széppel és jóval. Az aznapi egyetlen túránk 9kor indult le a völgybe Cat Catbe, ami magyarul annyit tesz, hogy nagy vízesés. A táj gyönyörű sajnos szép fényképeket nem lehetett csinálni, mert annyira párás volt az idő, hogy lehetetlené tette, pedig a környező 3000 méter magas hegyek igen csak szemet gyönyörködtetőek voltak. A túra önmagában megint csak semmit nem ért, turistáknak lett kitalálva, viszont a táj a pótolt mindenért. Délre már vissza is értünk ebédelni, majd szállásfoglalás után (Norbika a szokásos szép nagy kétszemélyes szobát kapta és most egyedüliként a csoportból erkéllyel :D ) szabadprogram volt délután. Sapa egy nagyon hangulatos falu, ahol a helyiek népviseletbe járnak, szombatonként nagy piaccal, amikor a környező településekről is jönnek és akkor még díszesebb az összetétel. Viszont ebbe a faluba találkoztam először olyan profi hamisítványú dzsekikkel North Face, Columbia, hogy a szavam elakadt. Körbe sétáltam mindent és az egyik boltban szerelmes lettem az egyik dzsekibe, annyira nagyon jól nézett ki. A végén 62 dollárért lett enyém egy sárgászöld fekete foltokkal tarkított North Face dzseki. Amúgy picit rosszabb minőségűt már 30 dollárért lehet kapni. Cipőkkel ugyan ez a helyzet. Javasolni tudom annak, aki ide tart vagy Thaiföldre, mindenből a legrosszabb cuccát hozzá, táska, cipő stb. Itt el lehet dobni és fillérekért venni százszor jobbat.

November 15.

A reggeli hét órás kelés és szobai ki jelentkezés után elmentünk ebédelni, majd szólt az idegenvezetőnk Quy, hogy 9kor kezdődik a túra. Hát a görcsnek keltünk olyan korán akkor. A mai kis sétánk úgy nézett ki, hogy lefele a völgyben körülbelül hét kilométert sétáltunk a rizsföldek mellett, benne, keresztbe és megnéztünk egy egy falut. Az egyik falu kb. 10 házból állt, a másik már kicsit nagyobb volt kb. 30 házzal. Menetközben megnéztünk egy iskolát is. Furcsa volt, hogy csak úgy bementünk a tantermekbe, a meeting, a tanári szobákba. A mai nap az egyik legtartalmasabb és legjobb nap volt, mióta elindultam. Igazából sok mindent nem lehet írni róla, de azt a sok szép helyet, amit láttam, az óriás hegyek, amik menetközben körbe vettek meseszépek voltak. Még így is pedig, most tél van, az idő párás, már már hideg és még a rizs se nő most. Milyen gyönyörű lehet nyáron, mikor tiszta az idő és minden üde zöld. Szóval aki teheti augusztusba jöjjön errefele. Viszont a nap folyamán volt az idegenvezetőnek egy mondata, amin kiakadtam, de aztán picit elszontyolodtam és már már elszégyelltem magam. Sok beszélgetésünk közt kitértünk a nyelvtudásra is. Mesélte, hogy eddig csak vietnámiakat vezetett, de úgy gondolta, hogy megtanul angolul és külföldieket is vezetne. Ez három hónapja volt. A kiscsávó elméletileg 3 hónap alatt tanult meg folyékonyan beszélni angolul. Mondjuk azt tegyünk hozzá, hogy könnyű dolog úgy, hogy a csoportban folyamatosan vannak angol anyanyelvűek. A miénkbe is volt két amerikai és két ausztrál. Érdekes mód jut eszembe, hogy nagyon nagyon sok a lengyel turista, mindenhol beléjük lehet botlani. Szóval a túránk délután 3ra ért végett. Négykor vacsora volt és ötkor elindultunk a Lao Caoba a vasútállomásra. Összegezve az elmúlt két napot nem hiszem, sőt tuti nem lehetet volna olcsóbban kihozni ezt saját szervezéssel. A városban a legolcsóbb szállodai szoba, ha jól láttam 8 dollárba kerül és semmilyen étkezés nem jár hozzá. Itt viszont volt reggeli, ebéd, vacsora és a szobára se lehet egy árva panasz se. 2 nap és már egy hónapja úton leszek. Fura. 

November 16.

Hát igen. Reggel 4kor érkezett meg a vonat Hanoiba. Sulcz meg csak 5-re érkezett. Van ez így. Mivel korán volt, de annyira mégse, hogy lefeküdjünk aludni, ezért Attila elvitt motorozni vagyis megtanítani. Egész jól is ment! Fél órán keresztül motoroztam a sikátorokban egyedül. Majd mikor mindenki úgy érezte, hogy menni fog ez nekem a forgalomba is, elvittük Sulcz régi motorját A mesterhez, hogy javítsa meg, mivel azt fogom megkapni erre a napra. 20 perc alatt kész is voltak a motorral, nosza rajta rápattantam. A kis vietnámiak sejtettek már valamit, mert mindegyiknek valahogy olyan furcsa mosoly ült az arcára mikor ráültem a motorra. Norbika, motor beindít és indulna, de mindig jött valaki. Egyszer aztán szabad volt az út. Na innentől kellett volna kamerával felvenni a dolgokat. Norbika tudta, hogy ha egyesben indul el annak nem lesz jó vége, de viszont a motor kettesbe nem akart váltani, úgyhogy kénytelen volt megindulni egyesben. Na ennek kicsit nagyobb gáz lett a végeredménye, mint ami kellett volna, hirtelen fékezni se tudott, így tapasztalatlanságának köszönhetően nem engedte el a gázkart. Ecseteljem még? Hát jó! Szóval a motor lassan megugrott Norbika keze a gázkaron maradva, inkább abba kapaszkodva, amiből egyenesen következett, hogy emiatt még nagyobb gázt adott. Igazából szerintem az Isteni gondviselésnek volt köszönhető az, hogy a kétszer háromsávos út és az irányíthatatlanná vált motor között volt egy kétméteres homok kupac, előtte meg két ember. A két ember, mikor elindult már ugrott is, sőt vetődött és Norbika majdnem teljes gázzal (kb 15-20szal :D ) egyenesen bele a homokbuckába és utána mint a kő puff balra eldőlt. Na mármost az a körülbelül 30 vietnámi, aki látott, szinte a földön fetrengett a nevetéstől A mesterrel élen. Norbikának ezek után volt egy kis félelme a motorozással kapcsolatban, úgyhogy inkább visszamotorozott a szállásra, ami 100 méterre volt, egyedül, baj nélkül és megkérte Attilát vigye be a városba.

A városban megtettem a kötelező kört. Megnéztem a börtönt, ahol az amerikai csávó Meklén raboskodott, a háborús múzeumot, egy lezuhant B52-es roncsát a város közepén egy tóba, a One pillar pagodát és végül, de nem utolsó sorban Ho papát magát. Isten nyugasztala, amit hallottam róla, annak alapján tiszteletre méltó ember volt, nem hiába vette fel a nevét Saigon.

Este felé beültem egy kávézóba Hanoi legfrekfentáltabb terén, majd vártam, hogy Attila felvegyen. Haza fele még shoppingoltunk egyet egy dévédésnél. ÚÚ anyám azt látni kéne ezeket a DVDket. Az igazik elbújhatnának mellettük. Csillagkapu összes, de tényleg összes ötven valahány dévédé, díszdobozban 1.000.000 dong alku nélkül. Kés/alatt összes 340.000 dont, Las Vegas összes 450.000 dong. Vissza úton még egy adag kajáért megálltunk, három adag kaját vettünk 75.000 dongért és egyikünk se bírta megenni!!

Qatar Airways… Hát igen. 5 csillagos légitársaság. Finom szendvics, innivalónál megkérdezték mit szeretném, én meg vissza, hogy vodkát, whiskyt vagy hasonlót lehet, mire persze bármit nyugodtan. Úgyhogy whisky cola figyelt be, majd egy narancslé végül egy ksi víz. A láb kényelmesen elfér, az ülésbe beépített szórakoztató rendszer, rengeteg filmmel és zenével. A kapitány 4x szólt hozzánk, a sztyuvik gyönyörűek, de tényleg annyira, de annyira, egytől egyik szerelmes voltam az összesbe, nem úgy mint a Malévnál az épp nyugdíjba készülő hölgyek. Sőt ami nagyon tetszett, amellett, hogy szinte mindig lehetett látni merre és hány km-re van éppen Mecca, miután átértünk a vízum ellenőrzésen és a poggyász felvételen Bangkokban még segítettek is, hogy mi merre hány méter, városba bejutási lehetőség stb. Szóval le a kalappal előttük. Jaj és arról nem is beszélve, hogy a repjegy 88 dollár volt, az AirAsiaval, ami fapados ugyanezen az útvonalon, ugyanerre a napra foglalva, fedélzeti szolgáltatás nélkül, csomagfeladással 140 dollár lett volna. Bár szerintem ez valami bevezető ár volt, mert minden ki volt vele táblázva, hogy új útvonal Dohába Hanoiból Bangkokon keresztül. Mondjuk a gépen A330-as, ha voltunk 40-en akkor sokat mondok. Egy biztos, ha 10-20 vagy esetleg 30.000-rel bár ez már necces, többe kerülne egy Qatar jegy biztos őket választanám.

November 10.

Mai reggel kényelmesen indult csak fél kilenckor keltem. Kilenckor menetkész voltam és indultam a volt királyi palotát felfedezni. A belépő 55.000 dong volt. Hát a palota. Nehéz elképzelni, hogy itt régen az uralkodó lakott és élt. Most a fél területen lábszár középig érő fű van, a vakolatok, falfestmények potyognak lefele, lekopva, de legalább látni a szándékot, mert mindenhol munkás és újítják fel az épület együttest.

Délre értem vissza szállásra és a maradék egy órára már nem volt kedvem sehova menni. Ugye később okos az ember, mert a busz 40 percet késett, így az egy órás indulás helyet… A busz viszont legnagyobb döbbenetemre fekvőhelyes volt! Ámen!

És még mondják, hogy a világ kicsi, még hogy kicsi, apró. Nem akartam 4 dollárért visszabuszozni Da Nangba, ezért nem a szállodában vettem meg a jegyet, hanem a városban egy másik utazási irodánál 50.000 dongért. Na most a busz az nem ülőhelyes, hanem fekvő helyes. Ez az egyik. A másik eleve kevesebb ember fér fel a buszra. 25 ember. Ebből a 25 emberből épp száll fel kettő és mire az egyik, na nézd már milyen busz ez. Mire én: Ugye milyen kicsit a világ? Több hozzáfűzni valóm nincs is a dologhoz. :D Na jó még annyi, hogy jó volt találkozni magyarokkal és jót beszéltünk :)

Délután 5re értünk Da Nangba. A busz pontosan a város átellenes részében rakott le, de mint fitt és fiatal ember elindultam gyalog a reptér felé, legalább látok valamit a városból. Da Nang Vietnám harmadik legnagyobb városa, több mint 800.000 laknak benne. Csak azt nem értem hol ez a sok ember, mert a város nem látszik akkorának, hogy ennyien lakjanak ott. Az út utolsó egy harmad részét már biciklis taxis szerűséggel tettem meg, mert rábeszélt a csávó. Mentségemre legyen mondva, hogy a 18 kg-os táska cipelése… 30.000 dongért vitt el a 3 km-re lévő reptére, tudom kicsit drága, de amennyit szenvedett a csávó, megérdemelte. Mikor kiszálltam és még a táska rajta volt a biciklin az úgy megemelkedett, hogy szegénykém alig bírta a hátsó részét a földön tartani. A reptéren 4 óra hossza várakozás volt, de az ingyen internettel sikerült lekötnöm magam. A csekin gyorsan meg viszont a repjegyen 33K ülés szerepelt. Normál bár mondjuk kinek mi, szal a normál repülőkön A,B,C és D,E,F van vagyis a K arra engedett következtetni, hogy ez egy szép nagy gép lesz. Már csak azt nem értettem, hogy honnan vakarnak össze annyi embert, amivel meg tudják tölteni, mivel 20 és 22 között 3 gép is indult Hanoiba. 20 perces késéssel indultunk és egy szép nagy Airbus A330-200 gépet kaptunk. Több, mint 300 férőhelyes volt, mi meg voltunk kevesebb, mint ötvenem és utánunk körülbelül 20 ember ha maradt a 21.50-es Jetstaros gépre. A Vietnam Airlinesban viszont csalódtam, mert a fedélzeti kiszolgálás egy fél literes vízben merült ki és még venni se lehetet semmit. De viszont, mivel ritkán utazok ilyen nagy gépen, komolyan mondom olyan voltam, mint egy ici pici gyerek, össze vissza járkáltam, minden megnéztem, mindent állítgattam és sunyi mosollyal lestem, hogy látja e valaki. A repülőgépen fejtámlába beépített kijelző is volt, amit ha a távirányítón lévő bankkártya leolvasóba belerakod a kártyád még használni is tudsz. Persze ennek díjszabásáról sehol nem volt egy árva szó se. Mikor aztán kijátszottam magam fáradtan végigfeküdtem négy ülésen és elaludtam volna, ha két perce rá: Kérem kapcsolják be az öveket, megkezdjük az ereszkedést. A reptéren már várt a drága jó barátom Sulcz. Attilla, mert hogy az a keresztneve három éve él kint és egy hónappal érkezésem előtt volt az esküvője egy gyönyörű szép vietnámi lánnyal, akit Hának hívnak. Mondjuk ezt a mai napig, pedig találkoztam a lánnyal nem tudom elhinni :) Annyira fura, hogy.. Taxival elmentünk a lakásra, ami a nemzetközi lakópark mellett van egy takaros 3 emelet lakás.

Jaj ezt még le kell írnom. Leszedtük a netről és kinyomtattuk az orosz vízumigénylő lapot. Aki valaha igényelt vízumot oroszba tudja, hogy nem kis munka. Na mivel vietbe nem adhatom le a magyar nyelvű lapot, így kénytelenek voltunk angol nyelvűt leszedni, ami valami elképesztő. Két oldalas és olyan kérdések vannak, amikkel hát hogy is mondjam. Kezdésnek anyja neve mellett az apja neve és kell, mondjuk ez még annyira nem is (bár a Közel Keleten meg csak az apja nevét kérdezték :) ), de azután sorolja fel az összes országot, ahol az elmúlt tíz évbe járt, mellette azokat is, amik nincsenek benne a jelenlegi útlevelében. (ez nálam elég vicces mennyiség lett a kb. 50 országgal ). Aztán utóbbi két munkahelye címmel, telefonszámmal, főnök nevével, iskolák címmel,névvel, végzettséggel, telefonszámmal, valamint értek e valamilyen szinte biológia, kémiai vagy vegyi dolgokhoz, volt e közöm valaha valamilyen fegyveres erőhöz. Alap kérdés: Van e közöm valamilyen terrorista szervezethez és még sorolhatnám. De a legfontosabb, ami mindenkit érdekel az az, hogy este ráálltam a mérlegre. 83-84 kg-mal jöttem el, most 75 vagyok.

November 11.

Reggel fél 8kor keltünk és mocival be a városba, ahol Attila kirakott az Ő általa orosznak vélt nagykövetség előtt, hogy vízumot csináltassak. Hát nem az volt, inkább nem írom le, hogy mit szerencsétlenkedtem össze vissza és milyen kerülő, anyázások árán jutottam el a követségre, ahol a csütörtökön 16-17 nyitva tartás fogadott. Hát nem lesz orosz vízumom, majd Beijingbe, de ilyen alapon jöhettem volna transzmongollal is, na jó azzal nem, hanem transzmandzsúriai vonattal haza, ami szívem vágya. Na de, ami késik, nem múlik. Visszasétáltam a városba és ebédszünetben találkoztam Attilával, majd kajálás ő visszament dolgozni és meg nyakamba vettem a belvárost és hazacipeltem. Na jó nem, nem lódítok. Sétáltam fel alá, össze vissza, jaj jut eszembe a sok hamis LP-ről, hogy a saigoni múzeumba is 5 dolcsiba kerültek. Viszont, amitől padlót fogtam azok a filmek. 20.000- 700/900.000 dongig bezárólag olyan filmeket kapsz, hogy bekaksizol. 20.000 dongért szinte akármelyik, egy DVD-s filmet megkapod, borítóval és papírtokkal, amit a tokra húzol rá. 700-900.000 dongért pedig 20-40-60!! DVD kollekciókat, sorozatokat kapsz és elképesztő az, hogy mennyire magas színvonalúak a DVD-k kinézetre. Például Jó Barátok összes alku nélküli ára 770.000 dong. A sok sétálgatás közben végre találtam egy irodát, ahol emberi áron árulták a két napos egy éjszakás (hajón alvás) kirándulást a Halong Baybe. Ennek az ára 73 dollár volt és holnap reggel 8kor indulok, majd egy másik irodában az elsőre 87 dolláros 3 éjszakás 2 napos sapai kirándulást, úgy hogy nem is alkudtam, csak elindultam kifele, sikerült megszerezni 4 ágyas kupés kocsi helyett, 6 ágyas kupés kocsival 49 dollárért. Nap hátralévő részében érdemben több dolog nem történt.

Viszont itt ragadom meg az alkalmat, hogy kinyilvánítsam tetszésem Vietnám felé. A legjobb ország, ahol valaha is jártam. Az emberek hozzáállása, állandó mosolygása, szeretette és mondhatni tisztelete a külföldi felé az annyira boldoggá tette a kicsi lelkem, hogy ez az első ország ahonnan NEM akarok hazamenni. ÚÚ és a lányok jól néznek ki! Szerintem fogom követni Sulcz példáját. Azóta ezen töröm a buksim, hogy mit lehetne itt csinálni és hogy lehetne ide kijutni. Nagyon tetszik ez az ország. Mindenkinek csak ajánlani tudom. ( Kemény idegzetűeknek: Én szóltam. Attila mesélt egy sztorit. Mikor ideköltözött a magyar főnöke elment masszázsra. Visszajövet fülig érő szájjal mesélte, hogy Gyerekek ezt a masszázst ki kell próbálnotok, a végén kiverik a faszodat :D )

November 12.

Reggel 6kor kelés, motorral be a városba. Ekkor például azt döntöttem el, hogy ha hazamegyek kikunyizok egy ilyen motort a családtól (hallod Édesanyukám és Édesapukám) és leteszem rá a jogsit. Nem fogyaszt, elfér mindenhol, praktikus szóval csak jó oldala van. Jaj és kedden kapok egy motort, ezelőtt még sose ültem motoron szóval nincs is jobb hely megtanulni motorozni, mint Hanoi, a motor fővárosa :) Üdv Anya, nem lesz semmi bajom ne izgulj, de legalábbis van biztosításom :D

3 óra buszozás után érkeztünk meg Halong citybe. Ahol hajóra szálltunk és Norbika egyke lévén kétágyas szobát kapott egyéni használatra, persze felár nélkül. A hajó egyszerűen (most nem olvassátok ha nem szeretnétek csúnyát látni) kurva jó. A szoba meg fantasztikus, kilátással a tengerrel. Szobafoglalás után ebéd. Nagyon finom volt. Amúgy 11-en vagyok 4 pár, két lány és én. Az egyik csaj megkérdezte, honnan jövök és a beszélgetés közben, hogy milyen Magyarország, hogy néz ki, mert nem tudja elképzelni, de olyan szinten, hogy pl van e tava, van e hegy stb. Svájci volt.

Halong Bay valami csodálatos hely! Sok mindent láttam, de ez most felküzdötte magát a TOP 3-ba. Egyiptom és Bang Melea mellé. Egyszerűen csodálatosak, ezek a kiálló sziklák vagy hegyek nem is tudom minek nevezzem, de van belőlük 1918, ha jól emlékszem. Ahogy megy a hajó ezek között, nem nagyon lehet rá szavakat találni, látni kell. A túra viszont alapjáratom paraszt vakítás, vagyis mindenki ugyanazt kapja, nem tudsz olyan irodát választani, ami valami mást, valami pluszt adna. De ettől függetlenül még mindig TOP 3. Vicces azt látni, ahogy a hajók egymást érve érkeznek az egyik sziklán lévő barlanghoz és egymás után mennek fel az emberek. A másik nem vicces, hanem már a földön fetrengtem a röhögéstől a parkolási technika és utána, ahogy elhagyják a kikötőt. Képzeljetek el sok kis hajót (nagy hajótól ezek hozzák ki a partra az embereket) szorosan egymás mellett két sorba és aztán az egyik elindul kifele, ami legbentebb áll. Előre gáz, hátra gáz, előre gáz, hátra gáz erre tolva a többit, arra tolva többit :) A barlang amúgy annyira nem nagy szám, Aggtelek szebb, viszont érdekes volt hallani angolul a cseppkők képződését. Utána picit arrébb mentünk a hajóval és mindenki kapott egy kajakot vagyis minden két ember, Norbikának pedig… :), mindenki mehetett arra amerre akart, egy kikötés volt, hogy sötétedésre itthon kell lenni. Persze én voltam az utolsó, aki visszaért. Utána lehetet még úszni és ugrálni a hajó mind három szintjéről, amely lehetőséggel egyedül csak én éltem, de én is csak az első két szintről vettettem magam a mélybe, de mint a kisgyerek :) Vacsorára a tenger gyümölcsei voltak terítéken, persze mindenből egy kicsi, vagyis mindenből egy jó adag lecsusszant.

Itt viszont a wécézési szokásra térnék ki. Mivel mindenhol mindent megeszek, és mindenhol mindent eszek, az utcai kifőzdétől kezdve, a kis mami árulta utcán roston sült húson át, ha nagyon szomjas vagyok a csapi vízig, minden megeszek és megiszok és semmi bajom nincs. A fosásnak a kósza gondolatával sem találkoztam még. Bár ma este adta rá okot, hogy legyen valami, kíváncsian várom a holnapot.

November 13.

Reggel fél hétkor volt kellés, mert a hajó indult és hát a motor zajától nem igen lehetett tovább aludni. Fél óra hajókázás után kikötöttünk egy szigetnél, aminek a tetejére fel lehetett mászni és gyönyörködni a panorámában, majd fél óra fürdési lehetőséget a tengerben reggel fél nyolckor. El lehet képzelni mennyien éltek a lehetőséggel. A kikötésig, ami délbe volt már semmi különös nem történt csak hajókáztunk a hegyek között, aminek kb. a negyedét átaludtam a napozó fedélzeten, mivel a reggeli kelés valahogy nem fekszik nekem. 10-kor már kiraktak minket a kabinból, mert ki kell takarítaniuk a következő turnusnak, akik 7-en voltak. Mesélte az idegenvezető, hogy létezik olyan is, hogy csak három vagy négy személlyel fut ki a hajó. Fél délben kötöttünk ki és ebédelés után indultunk vissza a városba.

Beérkezve elindultam megkeresni az utazási irodát, ahol a 49 dolcsis ajánlatot kaptam Sapara, mivel akkor még csak érdeklődtem. Fél óra bolyongás után találtam rá.

Na ezt mondja meg nekem valaki, hogy ezen az utazáson az iroda hogy keres pénzt. A végén 53 dollár vagyis 1.060.000 dong lett a három éjszakás két napos túra ára. A vonatjegy, itt van a kezembe, harmad osztályra 6 ágyas kupéba oda-vissza 510.000 dong vagyis az utazás árának a fele. Emellett benne van az árba két reggeli, két ebéd és két vacsora valamint egyágyas szoba, transzferek és angol nyelvű idegenvezető. Most komolyan ezen, hogy tudnak pénzt keresni? :)

A vonat 20.35-kor indult és ezután még 3 szerelvény, szerelvényenként 12 kocsi, fogja még elhagyni az éjszaka folyamán Hanoit Sapa felé. Az ággyal, a fülkével semmi baj, ki merem jelenteni, hogy JOBB, mint a mi otthoni hasonló kategóriás másodosztályú kocsiaink, arról nem is beszélve, hogy légkondicionált és nem neked kell felhúzni az ágyneműt, ami meglepően patyolat tiszta! A városból kivezető vasúti pálya valami nagyon durva, körülbelül úgy kell elképzelni, mint a darjeelingi vonalat. A város közepén, utcákon házak között, mindentől 20 cm-re megy a vonat. Azt mondjuk sajnálom, hogy éjszaka megyek, mert így semmit nem látok a tájból. Jaj és semmi bajom nem lett a tegnapi kis okot adok rá akcióm után ( annyira szomjas voltam este 12kor és lusta voltam felmenni, így a fürdőben lévő csapból ittam vizet, másnap reggel meg láttam, hogy töltötték fel a hajó vízkészletét )