utazzunk

2010. április hónapjának huszadik napja

Hát igen! És igen háttal kezdtem a mondatot! Ennél bonyolultabban el se lehetett volna indulni. Úgy kilépni az otthon kapuján, hogy lehet egy hét múlva, de lehet hat hónap múlva érkezel haza. Egy héten keresztül hat hónapi cuccot cipelni, úgy bepakolni, hogy azért mégse 30 kg legyen, de ha úgy hozza a sors, azért a hat hónapja elég legyen. A bizonytalanság, hogy menjek e vagy nem. Repülőjegy megvan Ciprusra, de már a hazafele útról lecsúsztam, mert nagyon drága. Lehetne kint tölteni 10-15 napot és utána már olcsó lenne, de a szállás 5500 Ft-tól indul és ha munkát nem találok az bizony elég nagy érvágás lenne, mindenféle szempontból. 

Szóval Norbika, a bikák bikája, így vágott neki a török útnak reggel 6 órakor (7990 Ft-os Wizzair repjeggyel) Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér egyes termináljáról barátjával, Tomikával. A repülőút 2 óra hosszú volt és eseménytelen, a gép pedig kábé félig tele. Érkezés pontosan, gyors vízum felvétel 15 euróért, majd futás a check in pult újra, mert a következő gép másfél órán belül indul. 11 órakor ismételten a levegőben a voltunk az Anadolujet-tel Ankara felé. ( Törökbe tartóknak: Anadolujet, Sky Airlines, OnurAir, SunExpress, AtlasJet kínálja a legolcsóbb jegyeket országon belül) Ami a jó dolog volt, hogy fedélzeti kiszolgálás és poggyász feladás is benne foglaltatott az árban, valamint a hányós zacsi. Ugyanis Tomika, majdnem hányt :D Ankara reptere szép és nagy és tágas, de hát, hogy is mondjam egy kalap lófülzsírt se ér. Nincsen benne Duty Free, csak kis boltok, amiben méreg drága minden. Mint átszálló utasoknak másfél óránk volt bolyongani, de sajnos semmi értelmessel nem lehetett elütni az időt. 14:00 kor indult a következő gépünk az ország másik végébe Vanba. Az Istanbul-Ankara-Van repülőjegy 112 türkish líránkba került (1 líra 120-1 Ft volt). Fél négy volt mikor a gép leszállt a Van tó túl oldalán lévő Vanba. A repülőtért épp újították fel, ezért kb. egy kupac építési törmeléknek tűnt kívülről. Legalább a leszállás volt élvezetes, mert a tó felett volt egy két légáramlat, ami miatt egyszer kétszer eltűnt a szék a fenekünk alól. Ezt az élményt ki mosollyal, ki falfehér arccal nyugtázta :) A reptérről a városba történő bejutást először és utoljára király módjára vagyis tudatlan turista módjára oldottuk meg. 22 líráért taxival. Ahelyett, hogy sétáltunk volna kb. 400 métert kiérve a főútra, ahol csak úgy cikáztak az iránytaxik 1-2 lírás tarifával. Hát igen rég volt már az mikor szír földön ezt játszottuk éjjel nappal. Szállásunk nem lévén elvitettük magunkat a városközpontra, ahol szállodára szállodára járva érdeklődtünk az árak felől. Második próbálkozásra sikerült 15 líráért találni egyágyas szobát a főutcára néző hotelre. Igaz odabent teljes emberszag, amit még két óra szellőztetés után is fél doboz dezodorral sikerült elnyomni. Az már csak hab a tortán, mikor alvás közben, itt jelezném az egyik legjobb álmom volt, valamit hallok hogy mocorog. Áááhh mondom álmodom, aztán csak nem álmodom, kinyitom a szemem és még mindig mocorog valami. Hát akkor mondom ez nem álom, de lámpát felkapcsolni, meglátni mi mocorog, még a végén lehet visszaszédülök az ágyba. Erőt véve magamon hirtelen lámpa fel, kis arasznyi nagyságú fehér egér sprintelt a szekrény mögé. Jaaa. Ezt is megéltük. Gondoltam jó fej leszek, ezért a kenyeremből letörtem egy darabkát, amit odadobtam a szekrény elé (mondom ez úgy, hogy a szekrény és az ágy között volt egy méter kb.) és visszafekszek aludni. Reggelre eltűnt, morzsástól. Na de visszatérve délután 4re értünk a szállásra elmentem pénzt váltani és végre sok sok év és annyi és annyi várakozás után ettem két és fél líráért egy tovuk dörnert… Gyrost… Hhmmmm… Nagggyon finom volt.

A városban érezhetően több rendőr volt a kelletténél. Ennek oka egy két napra vezethető vissza, mikor ugyanis az ankarai vezetés 12 kurd független képviselőt nem vett nyilvántartásba a választásokra. Emiatt nagy tűntetések voltak Ankarába. Már akkor sejtettem, hogy ebből jut nekünk is hiszen mind Van, mind a holnap utáni Diyabakir is erősen kurd nemzetiségű város. Szóval minden utcában busznyi rendőr, rohamfelszereléssel, könnygázzal és vízágyúval felszerelkezve. Először egy picit meg is ijedtem, mert tényleg többen voltak a kelleténél. Este még tettünk egy kör sétát, aztán alvás, mert hosszú volt ez a nap a reggeli fél 4es keléssel.

A következő nap

Az esti incidens után frissen és fitten ébredve, majd Tomikára várva elindultunk először egy ezer éves örmény templom, majd egy háromezer, igen háromezer éves várat megnézni. Első nekifutásra mondhatni elég csúnyán elvéreztünk. Ja az probléma forrása ott keletkezett, hogy a 17 éve tanult angol nyelvtudásommal, sőt más angol nyelvtudásával itt semmire se megy az ember. A recepciós csávóval is a google fordítón keresztül beszélgettünk, ami már… :D Szóval segítséggel felraktak minket egy buszra, az Edermitbe tartóra. Ára 2 és fél líra volt. Jaj amúgy a végcél Akdamar szigete. Szóval megy a busz megy a busz vagyis kisbusz, dolmus megy, majd szól a csávó, hogy oké itt tessék leszállni. 3 percbe került, hogy kitaláljuk, félúton vagyunk. No uccu neki, ki az út szélére újabb dolmus keresni. Harmadikra ki volt írva Akdamar. Utolsókét fel is szálltunk rá és a jó öreg Közel Keletes fílling következett. Miénk volt az utolsó két hely a folyosón apró pici sámlikon. A dolmuson mindenki nagyon kedves volt, az öregek rögtön lecsaptak ránk és nem zavarta őket, hogy nem értjük, amit mondanak vagyis egyet megértettek, amit mi mondtunk. Magyarisztán. Még jó, hisz 150 évig voltak nálunk :D 20 perc után megérkeztünk Gevas városába, ahol a busz végállomása volt és mutogat a sofőr, hogy mennyünk arra és ott találunk dolmust Akdamar szigetéhez. Egész rövid idő alatt sikerült is és másfél líráért ismét úton voltunk immár a végcél felé.

Akdamar szigetére 7 líráért visz oda-vissza a hajó, de csak ha van 15 utas. Újabb várakozás. 13 óra is elmúlt egy két perccel mire a szigetre tehettük a lábunkat. A kis ásónyomnyi szigeteket igazából a 1000 éves örmény templomon kívül nagyon nincs is más, de az legalább szép és egyedi nagyon. A kilátás viszont nagyon szép. A tót, körülölelő több ezer méter magas hegyeket hó fedi, fél óra séta felfelé és hógolyózni is lehetett volna, annyira közel volt, arról nem is beszélve, hogy Van mögötti óriási hegy mögött már Irán húzódik meg, lehet is látni, hogy Irán arra táblát. Visszafelé átszállás nélkül sikerült lejutni Van otogarjára 5 líráért.

Otogarról ( dolmus pályaudvar ), hehe és mi az a dolmus mi? :D ( minibuszok ) Szóval otogarról elindultunk gyalog Van 3000 éves várához, ami lent a tó partján található. Enyhe túlzással is ovális útvonalon értük el a célunkat, ami másfél óra gyaloglást jelentett, de megérte. A belépő 3 líra volt. Oldalról, ahogy megsütötte a nap simán olyan érzése volt az embernek, mintha egy skóciai várnál járna.

Este 9-re mentünk vissza szállásra a csomagokért, majd a 35 lírás jeggyel irány 10-re az iroda, ahol vettük a jegyet Diyabakirba. Főtéren lévő mecset előtti parkban még legurítottunk egy egy sört. Közben megtalált minket egy szolgálaton kívüli turista rendőr, aki csodálkozását fejezte ki, hogy mi mit keresünk itt. Mármint a városban. Valamint megtudtuk, hogy a tegnapi híradóban látott diyabakiri összecsapások sajnálatosan két órával ezelőtt befejeződtek. Egy napot késtünk… :(

Este 11-kor indult a buszon, ami mint kiderült, ha a helyszínen váltottuk volna meg a jegyet nem 35 hanem csak 25 líra lett volna. A buszon fedélzeti kiszolgálás volt, ami megnyilvánult szappanszerű folyadékban valamint kétszer szolgáltak fel valamilyen italt. Épp hogy elaludtunk rögtön fel is keltettek, mert ellenőrző ponthoz értünk, ahol passportot kértek és még a buszról is le kellett szállni, sőt a buszt is átvizsgálták. Amit mindenkinek ajánlani tudnék, hogy az utat nappal tegye meg, mert hatalmas hegyek között, fel s alá cikkázott a busz és hol volt út hol nem, szó szerint kell érteni. Sőt amíg fent voltam csak négy földcsuszamlást számoltam össze, ami az egész, de legalább a fél utat elvitte.

A következő nap utáni nap

Reggel 7 előtt pár perccel gördült be a busz a kelet perzsájának és a kurdok fővárosának tartott Diyabakir otogar állomására. Ahogy jöttünk át a városon már akkor lehetet látni, hogy ez teljesen más. Az újonnan épült részek, amik a város jó nagy részét képezik, teljesen karbantartottak, tiszták! széles utak, parkosított részek egyszerűen városképileg csillagos ötös. Itt már fontosabb szerepet kap a városi buszközlekedés, persze ezzel nem azt mondom, hogy a dolmusok nincsenek (otogarról is azzal mentünk a városba), de látványosan kevesebb rohangál belőlük az utakon, mint Vanban. Másfél líráért vittek be minket a városba. Jaj és ugye azt meg se kell említeni, hogy mindenhol mindenki nagyon barátságos segítőkész és a sofőr mindig szólt, hogy hol kell leszállni.

Szállás a főtéren lévő Otel Aslanban találtunk a legolcsóbban. Közös fürdővel és pottyantós wc-vel 20 líráért fejenként. Bárkinek  bátran ajánlom, kedves aranyos portás és már reggel fél 9kor elfoglalhattuk a szobát, sőt még teával is megkínáltak, bár az inglissel itt is hát hogy is mondjam… :D Kis alvás után elindultunk a városba körülnézni. Városban „sok” nevezetesség van, ami kb. a sok régi mecsetben merül ki, de van egy hangulata a helynek az biztos. A várost, amúgy körülöleli egy szintén nagyon régi hatalmas, vastag bástyákkal tagolt várfal. Ajánlom a turista információnál ellátnak minden széppel jóval, helye pedig a főtérrel szemben lévő nagy bástya alja. Első kör végén épp a pénteki nagy imádság közepére értünk vissza, ami a főtéren volt (szállásunk a főtérnél volt). Amint ugye az elmúlt hetekben megtanultunk, hogy a muszlim országokban a pénteki nagy „mise” után szoktak elszabadulni az indulatok. Igaz, hogy elméletben tegnap normalizálódott a helyzet a városban, ennek ellenére a térnél három vízágyú és több tucat rohamrendőr teljes felszerelésben, könnygáz gránátokkal várta a rendbontókat. „Vicces” volt nézni azt, ahogy befejeződött a mise a rendőrök rögtön elkezdtek beöltözni és alakzatba állni, de erre sajnos semmi szükség nem volt. Egy keménymag volt, ami pár tucat emberből állt és elindultak az 1000 éves mecset felé, aminek a terét akkora már a rendőrök lezárták. Atrocitás nem történt, nem úgy mint két nappal ezelőtt, akkor ám repültek dolgok ide oda.

Ismételten következet egy kis pihi a szállodában, majd sötétedéskor sétáltunk volna, de Norbikának a gyomra közbeszólt, ami miatt sprintbe kellett megtenni az eddig utat visszafelé. Aztán újra neki indulva egy kör után a szállodával szemben, a tér túloldalán lévő kis boltig jutottunk el, ahol vettük egy két sört és szépen a téren elfogyasztottuk.

A következő utáni, utáni nap

Reggel csak úriasan fél 9 környékén keltünk, mert gép csak fél 12-kor indult. Fél 10kor el is indultunk a kezünkben a portástól kapott lappal, amire HAVA ALANI volt írva. Tudniillik ez jelenti a repteret, mivel az airporttal lehetett volna próbálkozni egy jó darabig. A buszmegállóban mindenki nagyon segítőkész volt, szinte 5 perc várakozás után fel is pakoltak minket egy buszra, aminek a sofőrre 15 perc buszozás után rikkantotta el magát, hogy itt kellene leszállnunk és balra menni. Egy jó 500 méter után értük el a repteret, ami hát egy fokkal nagyobb volt amint a vani, de legalább egybe volt :)

Repülő pontosan indult (Anadolujet 59 líra és csokit is kaptunk mert ma volt a 3. szülcsi napcsija) és érkezett meg Esebogára vagyis Ankara nemzetközi repülőterére. A reptér csodálatosan szép nagy és új. Kétfajtaképpen lehetel eljutni a városba, ami 33 km van. Az egyik a Havas busz 10 líráért vagy pedig a helyi busz, már nem emlékszem a számára, de egy van belőle és nem lehet eltéveszteni, azt pedig 5 líráért visz be. Vagyis 4.95-ért. Ankara nem az a tipikus turista paradicsom, látnivaló semmi nincs. Az egész várost nemrég húzták fel, amit a levegőből nagyon szépen lehet látni. Széles nagy utak, geometriai alakzatok, tökéletesen megtervezett város. Egész nap a belvárosban sétáltunk, semmi extrát nem tudok felhozni, csak annyit hogy szép volt. Délután 5 fele elsétáltunk a pályaudvarra megnézni, milyen vonatok járnak errefelé, viszont ami felettébb érdekes volt, hogy Ankara Tahran (Teherán, Irán) útvonal vonattal egy irányba 100 líra!! Vagyis repjegy plusz vonatjeggyel együtt 50.000 Ft alatt meg lehet oda vissza járni Iránt, ami nem is olyan rossz. A vasútállomás végeztével átnéztünk a szembelévő vidámparkba, ahova 25 líra és az Atatürk park tőszomszédságába volt, de sajna már késő volt, hogy érdemben kipróbáljunk mindent, így beültünk a park melletti étterembe. Rajtunk kívül még három lány volt ebben a jó nagy étterembe. Tippelni lehet a származásukra. Nem, nem nigériaiak voltak és nem is dél peruiak. Sötétedés után visszamentünk a reptérre, ahonnan 22:50kor induló utolsó géppel (Sky Airlines szintén 60 líra körül) indultunk Antalya felé.

A következő utáni, utáni, utáni nap

Kis késéssel éjfél előtt után rakott le gép minket a turisták kedvelt helyén, ahogy a reptér hirdeti 350 városba lehet innen repülni… Szép szám.  Az egyik sarokban meghúzódva alvásra szenderültünk. Reggel 8kor kellve indultunk a városba, a helyi járatos busszal, aminek 1,75 líra volt az ára, bár lehet már keverem az árakat, de sokkal több nem lehetett. Sajnos a buszról időben nem sikerült leszállni, mert én elaludtam, Tomi meg hát… Szóval kimentünk az város túlsó oldalára az Otogarra :) Onnan ismét nagy nehezen kerítettünk egy buszt, ami most már elvitt a belvárosba. Leszállva elindultunk szállást keresni. Végül egy taxistól kérdeztük meg, merre található valami olcsó szállást 20 euróig, az ő közben járásával találtuk meg a Natural Panzió fejenként 20 líráért. Ja és eddig minden szálláson volt ingyen wifi, itt is. Rendbe szedtük magunkat és megrohamoztuk a várost. Igazából történelmi része engem annyira nem nyűgözött le, tán azért mert láttam már szebbet is, azt tény hogy a régi várfal és Hadrianus kapuja tetszetős volt. A főtéren viszont nem kis meglepetésünkkel összefutottunk a magyar Thai Boksz válogatottal, akik az épp akkor rendezetett 2011. Antalyai Thai Boksz Európa bajnokságon vettek részt és vonultak át a városon.

Délután elsétáltunk a tengerpartra napozni egyet. És akkor most fejteném ki értetlenkedésemet, azzal kapcsolatban, hogy ki és miért akar ide jönni nyaralni, lehet hogy a szállodáknál más a tengerpart, de itt öklömnyi kavicsok voltak és kb. három méter után nyakig ér a víz. Na de visszakanyarogva két és fél órát napoztunk. Össze vissza forgolódtam már, mert már mindenemet égette a nap, de öt órakor már Tomi költött álig felöltözve, hogy indulni kéne és akkor jött, hogy még 10 perc…

Fürdés után irány a város, fejenként kettő illetve 4 sörrel kiültük életem második legszebb esti partfalat kilátáshoz. Az első Byblosnál a kempingnél volt, ahol Beirutot lehet látni. Itt a Antalya, de szintén nagyon szép volt és az érzés, ahogy ott ültél a sziklaparton, ittad a sört és a lábad lógott az alattad lévő 20-30 méteres mélységben felbecsülhetetlen volt. Minden másra ott az EuroCard, Mastercard. Tomika négy sörtől egészen becsiccsentett, de én se voltam százas valahogy, mert nem találtunk haza csak a második kör alkalmából, akkor is segítséget kellett kérni.

Az utolsó nap előtti, előtti nap

Reggel kényelmesen 9 körül keltünk és tíz volt mire elindultunk. Tomika a tengerpartra én meg shoppingolni. Az árak elkésztő magasak voltak ahhoz képest, amit az ember „megszokott” Észak-Afrikában vagy akár Ázsiában. Viszont ár/érték aránya jó volt, ha hasonlót szeretnék venni itthon ugyan ilyen kategóriában, akkor kb. tizedével olcsóbb. És akkor jöjjenek a számok. Két rövidnadrágot vettem 20-20 euróért, de úúúú nagyon jók. A licit 37 euróról indult darabjáért és kőkeményen kellett alkudni, hogy a 20 euró meglegyen. A másik imádatom tárgya egy igen furcsa, egyedi talpazatú kézzel varrott „Prada” márkajelzésű bőr cipő, ami 50 euróról indult és a harmadik helyen sikerült 30 euróért megvennem, de akkor már látszott az eladón, hogy nem nagyon örült a dolognak. Igen ahhoz képest k…a drága volt, de szerintem megérte a pénzét.

Már fél 8ra kint voltunk bőven a reptéren itt HAVALIMANI-nak volt titulálva és azóta se értem a különbséget, a HAVA ALANI ÉS A HAVALIMANI között. Bár a netes fordító szerint az első reptért a másik légtért jelent. Bár furcsa azt mondani, hogy vagyis látni  a táblán hogy jobbra Antalya légtér. A gépünk este 10:50kor indult, mégpedig OnurAir-rel mentünk, aminek hatalmas piros pont és egyben egy erős majdnem fekete pont :) Na ezt jól megasszondtam. Piros pont azért, mert én repültem volna tovább Cyprusra velük 27én viszont úgy döntöttem, hogy mégsem mennék. Tomi ezt előadta nekik az antalyai reptéren lévő irodájukban, ahol az ügyintéző fél perc alatt elintézte a dolgot. Adott egy papírt rajta, hogy a kifizetett 57 lírás díjból 49 lírát visszautalnak a számlámra. Ez volt vasárnap este és a pénz szerdán délután a számlámon volt. Na ha ezt Magyarországon vagy Európában valamelyik fapadosnál eléri valaki megemelem a kalapom! A majdnem feketét viszont azért kapják, mert nem volt fedélzeti étel ital felszolgálás csak kéztörlőt és cukorkát adtak.

A gép éjfél előtt pár perccel landolt Isztambul európai oldalán fekvő Atatürk repterén, ahol az éjszakát is töltöttük.

Az utolsó előtti nap

Azt látni kellett volna. Lefekvés előtt még tettem egy kört a reptéren. Két érdekes helyre is indult repülő. Az egyik a Borat által megismert Asgabatba, a másik pedig Dusahbébe. Hát mit mondjak érdekes emberek álltak sorba a check in pultnál. Az a népi viselet, főleg a business sorban állóknál érdekes volt és különleges az tuti.

Reggel a reptéren próbáltuk leadni a csomagot elég kis sikerrel, mivel 20 líra volt darabja. Azért na. Így Tomi óhajára az Otogaron próbáltuk meg második nekifutásra, de ott se sikerült. Harmadikra viszont sikerült az európai oldalon lévő vasútállomáson elhelyezni. Itt szekrények vannak, amiért a két táskánk a kisebbik részbe egy kis taposás árán belefért. Ennek ára az első négy órára 4 líra, majd fél líra óránként.

Tomikát elkísértem a Tokapi Palacehoz, ahol a „zárva” felirat fogadott minket és egy fegyveres katona, miszerint holnap reggel kilenc. Így tovább sétáltunk a Shopia izéhez, ahol kettéváltak az útjaink. Én már voltam bent így nem nagyon szándékoztam még egyszer kifizetni az immár 10 euróra duzzadt belépőjegy árát és a hosszú sorhoz se volt nagyon kedvem. Persze mi mást csinálhattam addig hát elmentem shoppingolni. :D Fél órája aludtam már egy padon, mikor Tomi szólt, hogy végzett. Elmentünk ketten ismét a bazárba, ahol bevásároltuk a szokásos felesleges kacatokat. Azt viszont sajnálattal állapítottam meg, hogy ruha és cipő tekintetében itt sokkal, de sokkal gyatrább a felhozatal, mint Antalyaban. Viszont így volt ez Tunissal is, ahol …., míg Sousseban sokkal jobban lehetett vásárolni. Shopping még egy látogatás a Kék mecsethez, mert Tomika arról is lemaradt eddig, mert ima alatt akart besettenkedni és mondták neki, hogy no no... Aztán egy kis sisázás 15 líráért, menet közben két kagyló 1 líráért végén még négy kagyló két líráért, majd 1,75 lírás kompjeggyel átmentünk az ázsiai oldalra, ahonnan 3 és fél líráért vitt az E10 busz Sabiha Göchen Hava Alanira. Én személy szerintem mindenkinek ezt az útvonalat ajánlanám, mert ahhoz képest gyorsabb is, könnyebb megközelíteni a „belvárosból” és olcsóbb, mint  a Havas busz által ajánlott közvetlen járat a Taskim térről 14 líráért. A buszunk 35 perc alatt ért ki a 25-30 km-re lévő reptérre, ahol az éjszakát töltöttük a spórolás jegyében, meg nekem nem is lett volna kedvem fél öt, ötkor kelni, hogy elérjem a fél 10-es buszt.

Az éjszaka nem telt olyan simán, mert el kezdett görcsölni a hasam és elég sokszor fel fel ébredtem rá.

Az utolsó nap

Reggel 7kor már fent voltam és wc-zéssel szerettem volna enyhíteni a dolgon, de nem sikerült érdemi munkát alkotnom. Aztán Tomi is felkelt, pakolás után indultunk is. 21kg-os táskám vagy valami Isteni sugallat hatására két méter megtétele után elfogott az az ismerős lépés, hogy itt valaki valaki nagyon összeveszett odabent és az egyik nagyon szabadulna kifele. Lépéseimet sietősre véve az utolsó utáni pillanat után értem a wc-be és tudom nem kell részletezni, de csak azért is. Ahogy benyitottam még szerencse hogy deszka fel volt hajtva, mert már sugárban jött ki a számon keresztül a tegnap esti halas szendvics, amely olyan ízt és olyan savat hozott magával, hogy egy életre lemarta az összes bacit a torkomról. Mekkora lett volna, ha ezt mind a Wizzair gép fedélzetén csináltam volna :D A gép pontosan indult kábé fél házzal vagy kicsit többel. Viszont az még említésre méltó, ami a levegőben történt. Ugye ülve ilyenkor nem olyan jó, direkte utolsóként szálltam fel, hogy addig is vízszintbe legyek. A gépen két széken elterülve próbáltam nem odafigyelni a gyomor bántalmaimra, de mikor leszállás előtt kicsivel övek becsatolására szólított fel minket a kapitány és a sztyuvi ülő helyzetbe parancsolt, na az első másodperc után tudtam, hogy ez egy igen nagy hiba volt. Tartottam magam 10 másodpercig míg eltűnt a láthatárról és erőtlenül borultam vissza. Abban a 10 másodpercben az összes erőm elhagyott és olyan melegem lett, hogy leírhatatlan 5-10 percig folyamatosan gyöngyözött minden testrészem és ilyenkor csak egy jutott eszembe, hogy szállok én le a gépről és hogy jutok haza. De hál’ Istennek valahogy elmúlt és a leszállás után nem is jött vissza csak kisebb gyomorfájások közepette. Ilyenkor látom hasznát annak, hogy mindenhol mindent megeszek, megiszok és így a szervezetem erős. A nagyokosok azt mondták, hogy ez egy ételmérgezésnek simán megfelelt és ha nem ilyen erős a szervezetem simán korházba is kerülhettem volna…